Ki kell, hogy mondjam: a magyaroknak hagyományosan nincs kommunikációs kultúrája.

Ennek – a szó legszorosabb értelmében – ordító példája az M5 csatorna iskolatelevíziós programjában az az epizód, amikor a másod- és magasabb fokú egyenletekről mesél Szabó Csaba, egyetemi tanár: a klasszikus zenei aláfestéssel mintha túl akarták volna harsogni a szakértő mondandóját. Szinte fülsértően, de az elmondottak tartalmának felfoghatóságát is erősen zavaróan hangosan szól, valósággal bömböl a háttér. (A videóban 1:17–től 3:35–ig.)

Mondhatná bárki, hogy egy példa nem példa. Rendben, akkor sorolom, ami alapból eszembe jut ezzel kapcsolatban.

1.

A magyar nyelvújítás, melynek során ugyan tömegével alkottak „hitelesen magyar” szókincset, ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy rakás nemzetközi szót és kifejezést is gyakorlatilag kikukáztunk, megnehezítve a későbbiekben a szakemberek tanulását, de sokszor még az igényesebb szókincsű szakszövegek megértését is.

2.

A határozói igenévvégződés látszólagos száműzése a köznyelvből – a sokat kárhoztatott, ámde nélkülözhetetlen –va, -ve rag, amit a többség, elitista birkamód figuráz ki „a macska fel van mászva a fára” rigmussal. Nos, ennek az egyetlen igealaknak a látszólagos(!) kiűzése a köznyelvi használatból (arra hivatkozva, hogy ez germanizmus), erősen megnehezíti az idegen nyelvekben gyakori szenvedő szerkezet megtanulását.

3.

Az egykori magyar nyelvtörvény, mely a 40%-nyi magyarság részaránya okán a korabeli német hivatalos nyelvet a magyarral váltatta fel, ahelyett, hogy az oktatás intenzívebbé tételével kétnyelvűséget alakított volna ki. (Talán nem véletlen, hogy a hivatalosan is többnyelvű országok valahogyan kulturáltabbak, lásd Kanada vagy Svájc.) Nem lehetetlenség, hogy ha annakidején a magyarok, a többségük miatt jobban tolerálták volna a kisebbségeket, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia lehetett volna Kelet-Európa Svájca.

4.

Az idegen nyelvi képességekhez való hagyományos nemzeti attitűd, amely semmit nem ismer el, csak a tökéletest, erőteljes gátja a hazai nyelvtanulás és nyelvoktatás hatékonyságának.

5.

A fenti pont kapcsolatban lehet azzal a magyarok általi szokással, hogy nemzettársaik elmeállapotát, mondanivalójának igazát, értelmét, jogosságát a megszólalás formája, vagy pedig a helyesírás minősége alapján határozza meg – holott semmiféle összefüggés nincs egy közlés helyesen írt volta és igazságtartalma között.  Így mindennapos tapasztalat, hogy ha valakinek elfogytak, vagy esetleg nem is voltak érvei, akkor a vitapartner közlési stílusát, esetleg helyesírási hibáit igyekszik pellengérre állítani, hogy ezzel az érvelést megspórolja magának. … Valószínűleg kevés olyan nemzet van, amely az anyanyelvét használja fel a nemzettársai ellenében.

6.

Szintén mindennapos tapasztalat, hogy minduntalan előállnak a magyar nyelv olyan ősiségével, amellyel valamiféle felsőbbrendűséget kívánnak bizonyítani.

7.

A magyar nemzeti felsőbbrendűség hagyományához tartozik, hogy a nemzet nevét használták fel eleink annak jelölésére, hogy valamit tisztázunk, értelmezünk, stb., a „magyarázni” igével. (Tudtommal nincs másik olyan nemzet, amely eddig ment volna a szóképzésben. Olyat persze mondanak, hogy „Mond (ilyen/olyan) nyelven!”, ám a nemzet nevét nem igésítik. Aki ilyenről tud, attól szívesen veszem, ha jelzi nekem!)

8.

Nem tudok másik olyan nemzetről, amely a külföldi filmek stáblistáját és a hazai szinkron előállításának résztvevőit hangosan felsorolná a filmek elején. fel nem foghatom, kinek az ötlete volt ez annak idején, hogy sokszor az alatt hangzott el ez a felsorolás, miközben a filmben már dialógusok folytak. Ez is ékes jele annak, hogy valamiféle nemzeti előjognak tekintjük, hogy mások beszéde közben mondjuk a magunkét.

9.

A fentiekhez kapcsolódnak az 60-as, 70-es és 80-as évek oktatófilmjeinek hangmérnöki munkái, melyekből én magam is használtam (még VHS-kazettán) igen sokat, de mindvégig rettentően zavaró volt, hogy szinte fülsértően hangos háttérzenét adtak hozzájuk, sokszor elnyomva a narrátori szöveget, mely köré a képanyag készült.

10.

És persze a szinkronizálási hagyományaink … Miközben a nyugati és egyes szomszédos országok futólépésben húztak el mellettünk az idegen nyelvek ismerete terén, mi változatlanul egy helyben toporgunk. A műholdas csatornák megjelenésével nálunk is foghatók lettek az angol nyelvű rajzfilmek, és mára már sajnos csak elfeledett legendákká lettek azok a gyerekek, akik ezekből az iskolakezdés előtt is kommunikációképes angoltudásra tettek szert. (Én magam is foglalkoztam ilyen gyerekekkel, ergo a saját szememmel és fülemmel tapasztaltam ennek az egyszerű dolognak a hatékonyságát.) … Ennek az idillnek azonban gyorsan vége szakadt, valószínűleg a közben vetített reklámok miatt (mivel idehaza az hozott bevételt, ha a szülők értik, hogy miket reklámoznak a rajzfilmek között, és így pontosan tudhatták, hogy a gyerekeik miket követelnek rajtuk).

A szinkronizálást remekül ki lehetne váltani a feliratozással, ahogy számos nyugati országban is teszik, csak hát a magyarok nemhogy az idegen nyelvek hallását sem bírják, az anyanyelvükön is vagy nehezen olvasnak, vagy csak szimplán lusták olvasni. … Annak ellenére, hogy szinte mindenki tisztában van vele, hogy a televíziónak mekkora szerepe lehetne a nemzet idegennyelvtudásának fellendítésében, senki nem tesz semmit, vagy ha igen, azt alig támogatják.

11.

A hazai idegen nyelv oktatás katasztrofális – az idegen nyelvi kommunikációhoz szinte semmi köze sincs. Annak ellenére, hogy már igen régóta szinte minden tankönyvcsomag tartalmaz hanganyagot, az órákon csak elvétve használják őket. (Utólag persze rendesen megjátsszák a csodálkozást, mivelhogy a diákok hallás utáni értése szinte egyenlő a nullával. No de miből is lenne valamilyen készségük, ha nem is fejlesztik őket.) Ezzel kapcsolatos egy érettségi botrány is, amely az egyik hallás utáni értési feladathoz kapcsolódik – amiben egy múzeumi tárlatvezető előadásából kellett információkat kinyerni, ám annyira élethűre sikeredett az anyag, hogy a visszhangozásától szinte érthetetlen volt. Továbbá – sok olyan, szintén hallás utáni értési feladat fellelhető, amelyen szintén annyira kifejezett a háttérzene, hogy ez erősen zavarja az idegen nyelvi beszéd érthetőségét.

12.

Akinek ugyebár nincs kommunikációs kultúrája, az minduntalan túlzásokba esik – és így történt ez akkor is, amikor hazánkban az orosz befolyás idején kötelező volt az orosz nyelv tanulása. Eltekintve attól, hogy akkor ugyanúgy nem tudtunk nyelvet tanítani mint most, nem is magának az orosz nyelvnek az oktatási színvonala az, ami szemet szúró, hanem az, amit ránk hagyományozott … Nevezetesen azt a nevetséges szokást, hogy idegen nyelven említve a magyar neveket, megfordítjuk a vezeték és keresztnevük sorrendjét. Ez a szokás a mai napig kiirthatatlanul megmaradt, holott ez a más nyelveket beszélő, magyarul tanulók részére nálunk nem elvárás, és igazából nekik sem jut eszükbe. Nem néztem utána, de meggyőződésem, hogy nem volt didaktikai elvárás ennek a hagyománynak a kialakítására az oroszok részéről. De ugye, aki nemzeti birka módján kezeli más nemzetek nyelvét, az az illető forrásnyelvi nemzetre jellemző kulturális hagyományokat is birkamód kezeli, azaz gondolkodás nélkül vesz át mindent.

13.

A kommunikációs kultúra része az írásbeliség kultúrája is – ennek a kora gyermekkori megrontásában azt hiszem igencsak élen járunk. Hogy nevesítsem – a zsinórírásról van szó. Az egy dolog, hogy anatómiailag mennyire bonyolult a kisiskolások íróeszköz kezelése, de mindezt még tetézzük azzal, hogy 3+3mm-es rajzolt betűkkel kezdjük el az írásoktatásukat! És tesszük ezt mindenféle, anatómiai rávezető didaktika nélkül, plusz egy teljesen kényelmetlen pozícióból. Nyugaton már réges-régen rájöttek, hogy a kézírást minél hamarabb megtaníthatják egyszerű geometriai elemek összekapcsolásával (kör, félkör, egyenes), és kezdetben sokkal nagyobb méretű betűkkel, és fokozatosan csökkentve a méretet. De nem, mi kb egy évszázada (vagy több is) ragaszkodunk a zsinóríráshoz, holott tudtommal már elég régóta ismeretes ennek az írásképnek a didaktikai károkozása. Nem is csoda, ha egyes gyerekek feladják és írásképtelenség, diszgráfia, stb. alakul ki náluk, vagy legalábbis egy életre torzult lesz az írásképük, így elvágva magukat a kézírás minden pszichikai előnyétől és hatásától.

14.

Kevés olyan nemzet lehet, mely „nyelvőr” és „nyelvművelő” minősítés mögé bújva előszeretettel menne akár ölre is egy-egy helyesírási vagy szóhasználati, vagy egyéb nyelvtan használati témában. Sőt – a magyarok vérében ez olyannyira benne van, hogy egyébként neves szakemberek adták a nevüket, és a munkájukat a nyelvművelés zászlaját lengetve, szinte a honfitársaik nekik nem tetsző nyelvhasználati módja ellen valóságos háborút hirdetve. Annakidején Bárczi Géza (Nyelvművelésünk című könyvében) kifejezetten militarista szóhasználattal, a nácik fajüldöző retorikájában írta le, hogyan építené fel a haza nyelvművelőség frontjait.

15.

Aztán ott van a „Sírva vigad a magyar.” … Ehhez nincs is bővebb kommentárom.

16.

De ha már vigadás … Az rendben van, hogy egy koncerten fülsiketítő a zene. De hogy egy átlagos szórakozóhelyen is? Gyakorlatilag én még nem nagyon voltam olyan vendéglátóhelyen, ahol a zeneszolgáltatás megállt volna azon a hangerőn, ami mellett még társalogni lehet. Szinte mindenhol csak úgy tud az ember kommunikálni, ha ordít, vagy ha közvetlenül a másik fülébe beszél. Ilyen körülmények között szó se lehet kommunikációról.

***

Brain Storming, 2020. szeptember 1.