… még ha kompetenciahibáról is van szó, akkor sem illik jellembeli, és egyéb, személyiségre vonatkozó következtetéseket levonni az illetőről! A tartalom a jellemző inkább, semmint a nyelvhasználat.

– Felháborító! Bent is minden csak angolul van kiírva!
(kép: Népszabadság – Lehoczki István)

Kép forrása: http://dragon.unideb.hu/~tkis/

Egy interneten megjelent cikk, melyhez forrásként csupán a cikk megmaradt társalgóját tudom megadni(1), bemutatott néhány magyar nyelvhelyességi szabályt, amelyet a cikk írója (akit a továbbiakban „F”-ként jelölök!) szerint gyakorta megszegnek a magyar anyanyelvűek. Ilyenek voltak pl. az „-e” kérdőszócska elhelyezése a mondaton belől, vagy a „de” és az „azonban” használati módja, stb.. Mivel a cikkíró tipikusan performancia-hibákat(2) mutatott be anélkül, hogy ezt kiemelte volna, így az a gyanúm támadt, hogy itt is a jól ismert nyelvművelősködéssel állunk szemben és nem olyasmivel, ami ellen védeni kellene a nyelvet, ami azonban – mint nem közismert – meg tudja magát védeni.

Van, aki minderre azt jegyzi meg, hogy ez csupán „játékos” nyelvészkedés, de, ahogy látni fogjuk majd, korántsem – sokak vannak, akik a nyelvhelyességi hibákban nem véletlen nyelvbotlást vagy alkalmi elszólást látnak, hanem olyasmit, mint amit az asztrológus, a tenyérjós, a grafológus, stb. lát: jellemre, alaposságra, és egyéb személyes jellemzőkre következtet belőlük.

Amikor valakinek olyan gyanúja támad, hogy komoly értelemzavaró hibák észrevételezése helyett puszta „nem tetsző hangzás”, vagy „nem megszokott nyelvhasználat” vélelmezéséről van szó, vagyis a felületes mondatstruktúra pozíciótévesztéséről, esetleg a kifejtet gondolat bonyolultsága miatti félrevonzatolásról, vagy frazeológia keresztbevonzatolásról… akkor érdemes feltenni azt a kérdést, hogy vajon hol írják elő ezeket, és adott esetben mekkora félreértésre adhat okot a nem pontos, avagy nem megszokott nyelvhasználat.

Amikor olyan mondatok között tesznek éles értelmezési különbséget, mint pl.: „De felmerült egy kis probléma.” és „Azonban felmerült egy kis probléma.", ott azonnal fel kell vetni, hogy az élőbeszéd értelmezésekor mekkora félreértést jelenthet ez a „nem szabályos nyelvhasználat”.

A következő két mondat összevetése is felveti, hogy adott esetben mire következtethetünk azzal az egyénnel kapcsolatban, aki ezeket a mondatokat „nem helyesen fogalmazza meg”:

„Elmegyek, ha cigánygyerekek potyognak is az égből!” és „Elmegyek, ha cigánygyerekek is potyognak az égből!”

Ha feltesszük a kérdést: Mi a különbség a két mondat értelme között?, akkor a nyelvművelők néha átmeneti takarodót fújnak, és enyhébb hangot ütnek meg a szokásos preskriptív(3) szigorúsághoz képest; és néha még maguk is hozzáteszik, hogy "van olyan szabály is, ami felülírja e természetes értelmezést. Ez pedig a gördülékeny, folyamatos beszéd igénye és követelménye." Persze, ha mindezt hozzáteszik, akkor nem igazán lehet megérteni, hogy mi értelme a "helyes" és "helytelen" megkülönböztetésének azokban az árnyalatnyira eltérő értelmű szerkesztésekben, amit a természetes nyelvértés automatikusan a helyes módon értelmez. Ezen az alapon nem HELYES valaki stílusát HELYTELENEK bélyegezni, mert akkor megint a formaiságot hangsúlyozzuk ki a tartalommal szemben, és ezzel lehetőséget adunk az unszimpátiának azon az alapon való megnyilvánulásaira, amik felületes "helytelenségek" alapján vélik megítélhetőnek pl. egy írás tartalmát, vagy az írás létrehozóját.

Természetesen, ha az említett nyelvi jelenségeket deskriptíven szemléljük, és szerkesztési mélystrukturális szabálynak tekintjük, amit az anyanyelvi beszélők nem tudatosan, de jól használnak (vagyis kompetensen), akkor is csak egy használati módot olvasunk, nem pedig előírást – az anyanyelvi beszélők annak ellenére jól használhatják az anyanyelvük jelenségeit, hogy ismernék a mondatszerkesztési jelenség hagyományos működésmódját. Van, aki a szerkesztési szabályok elolvasásakor és megértésekor azt gondolja, hogy „Fogalmam sincs, helyén használtam-e eddig az "azonban" szót.” Attól, hogy valaki nem ismeri egy jelenség működését, attól még tudhatja azt helyesen használni. A mélystruktúra szabályait ismerni azoknak kell, akik azokat át akarják adni, vagy meg akarják magyarázni. A hagyományos működésmód azonban még nem jelent előírásszerű kötelességet, sem szükségszerűséget, amit ha eltévesztünk, akkor nem értik meg azt, amit közölni akarunk.

Amikor a nyelvműveléssel kacérkodók előtt felvillantják azt, hogy a performanciahibákat nem szabad mélyenszántó következtetések, és pláne nem mások jellemrajzához megfelelő alapnak tekinteni, akkor általában bevallják, hogy bizony ők maguk sem mentesek ezektől. A cikkíró is írja:

„… amit anyanyelvű beszélő mond, helyesnek kell elfoganunk. Magam is többször állok értetlenül olyan helyzetben, amikor valaki azt állítja, hogy ilyet nem mondunk magyarul. Dehogynem! - szoktam gondolni. - Éppen most mondtam.”

Majd így folytatja:

„Abban talán egyetérthetünk, hogy a nyelvhelyességi szabályok az irodalmi standardra vonatkoznak. Ettől aztán mindenki úgy tér el, ahogy akar, és olyan idiomatikusan beszél, ahogy akar. Ám eközben vállalnia kell annak ódiumát, hogy nyelvhasználatával információkat közöl partnerével műveltségéről, társadalmi helyzetéről, élőhelyéről és gondolatvilágáról.

Ami a szórendet illeti, sem az azonban, sem az is helyének nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, amiképp az -e kérdőszónak sincs. Ugyanolyan pontosan érted, mit akarok kérdezni, ha azt mondom: Nem-e lehetne-e? Mégis óvakodsz ilyen formában használni a nyelvet, mert tudod, hogy ezzel mást árulsz el magadról, mint ami valójában vagy, és mint amivel tetszeni szeretnél.”

Már a bevezetőben felvetett, a nyelvművelési hajlamok tudatos kontrolálására való figyelemfelhívás is elegendő volt ahhoz, hogy azok, akik eleinte igen hasznosnak vélték a deskriptív ismeretek preskriptív-ként való alkalmazását, máris megértsék, hogy a performancia-, de még a kompetencia-hibákat se tekintsék mások megítéléséhez elegendő alapnak – mint ahogyan ez az egyik hozzászóló megjegyzéseiből ki is tűnik:

„Ismerek – talán a hasonló a hasonlót vonzza elv alapján – olyan embereket, akik tragikusan használnak pár nyelvtani szabályt, ennek ellenére kiemelkedően eszes emberek, kiemelkedők a szakterületükön, és emberségüket tekintve is olyanok. Én ennek alapján soha nem ítélnék meg senkit. Persze mindenkinek más szempontok fontosak.”

„Faluban jártam általános iskolába, a tanárainkat jónak éreztem, tudtam, hogy némelyikük nem áll a szakma csúcsán, de olyan meleg és emberséges gyermekéveket teremtettek számunkra, hogy azt nem lehet elfelejteni.”  „…  valamiért nem léptek fel vasszigorral a nák/nékezés ellen.” „… ismerek most olyan diplomás embert, aki most is így beszél, és egyszerűen soha nincs szívem szólni neki:) Valahogy annyira minőségi az ember, hogy valahogy nem is olyan lényeges, ha hallom, de hogy nem értékelődik le általa a szememben az biztos.”

„Műszaki területen kiváló embereket olykor jellemez ilyen apró-cseprő botlás. Attól még több területen is lehetnek átlagon felül műveltek.” „… Vagy aki az anyanyelvét érintően ilyen hibát vét eleve nem lehet művelt?”

„Vagy például a különféle részleges képességzavarokkal rendelkező emberek. Lehet, hogy csak a nyelvtanuk gyatra, egyéb területen pedig nagy műveltségre tesznek szert.

„Abban természetesen azonban igazad van, ha egy mód is van rá, törekedjünk a helyességre, a szándék is valami azonban.”

Persze sokan, így a cikkíró is, inkább különbséget igyekeznek tenni az eszesség és a műveltség között, némi értékítéleti felhanggal, semmint engedjenek abból, hogy a nyelvhelyességnek nem megfelelő kifejezésmódot élesen elítélhessék, és így a másféle intelligenciát felületes ismérvek alapján kiemeljék a többi közül – vagyis a hagyományos nyelvhelyesség felületes pontosságának nagyobb hangsúlyt kívánnak adni, mint a mondanivaló tartalmának. Ez gyakorta jellemző azokra, akik ugyan megtanultak szépen, „magyarosan” beszélni, fogalmazni, ámde nem tudnak különösebb, vagy értékesebb gondolatokat közölni vele a szokásos klisék és közhelyek, előítéletek, stb.-k mellett.

*** *** *** ***

Jómagam, – mint a józanul és SZAKOSAN gondolkodó nyelvészek is – a deskriptív nyelvészetet/szemléletet támogatom, nem pedig a preskriptív nyelvészetet /ha a preskriptív szemlélet nyelvészetnek tekinthető-e egyáltalán(3)!/. Az idegennyelv tanításnál jómagam is elismerem – mivel ezen a területen, (és az eszperantó jóvoltából az interlingvisztika területén) vagyok elsősorban járatos –, hogy természetesen a preskriptivitás néha előnyt élvez, azonban erősen mérlegelni kell a kettő között (sajnos a nyelvvizsgák és a nyelvtanárképzés általában nincs összhangban a valós nyelvi igényekkel és lehetőségekkel). De anyanyelvhasználat terén élesen elítélem a preskriptivitást, a nyelvművelést.

Jellemző módon, amikor valaki előadja a nyelvműveléssel kapcsolatos, azzal szemben álló indokolt és megalapozott ellenérzéseit, azonnal megjelennek azok az eszmék és gondolatok, amik elég jól feltárják a nyelvművelésre hajlamosító személyiség-struktúrát.

Az idővel hevessé váló vita is igazából innen indult be, a következőképpen…

„F”:

„A deskriptív szemlélet tudományos igény, a preskriptív pedig társadalmi. Abból a félelemből fakad, hogy eltűnik, elsorvad, elszegényedik a nyelv különböző külső hatásokra, ezért ápolni, művelni, őrizni kell.”

A preskriptív szemléletre azonban sokan a saját nyelvhasználati módjukat húzzák rá, és általában a lingvicizmusba(4) hajlásnak is ez az első, naiv lépése...

Azok a kifejezések, pl. az „elsorvad” és „ápolni kell” arra utalnak, hogy a nem nyelvhelyesen használt anyanyelv „beteg”. Ezzel a szemlélettel igen kimerítően foglalkozik Nádasdy Ádám(5), „A betegség-metafora”(6)című munkájában, amelyben sokat hivatkozik Bárczi Géza(7) könyvére: „Nyelvművelésünk”(8), és számomra azért nagy értékű Nádasdy ezen munkája, mivel Bárzci könyvéről én magam is írok egy tanulmányt – ami azt bontja ki, hogy a nyelvművelő mozgalom miképpen szektásodik el az elképzelése nyomán, egyfajta kulturális-parancsuralmi-lingvicista őrületté.

Amikor a cikkíró azt írta, hogy…:

"Valóban: amit anyanyelvű beszélő mond, helyesnek kell elfoganunk. Magam is többször állok értetlenül olyan helyzetben, amikor valaki azt állítja, hogy ilyet nem mondunk magyarul. Dehogynem! - szoktam gondolni. - Éppen most mondtam."

… az jutott az eszembe, hogy én magam is belestem annakidején abba a téveszmébe, hogy nem vettem észre a különbséget a kompetencia- és performancia-hibák esetében.

Egy kiterjedt munkám is van, telis-tele félreértelmezett "magyartalanságokkal" – a tanulmányom tervezett címe az lett volna, hogy "Magyarnak lenni, de nem beszélni magyar!". Szerencsére idejekorán felismertem a tévedésem és felülvizsgáltam az anyagot – ma már egy másik munkám, a Proto-nyelv Koncepció-hoz, a PLC-hez(9) fogom demonstrációs anyagként felhasználni.

Visszatérve – amikor egy magyar anyanyelvű olyasmit mond, ami egy másik magyar anyanyelvű számára szokatlan vagy magyartalan, az sokszor egyszerű performancia-hiba, vagyis eseti inkább, mint kompetencia-hiba, vagyis nem a nyelv nem kielégítő ismeretéből származik. A PLC éppen arról szól, hogy a nyelvtani formalizmusnak mi az a minimuma, ami még a tartalom zavartalan átviteléhez szükséges. Azon a minimumon felül nem beszélhetünk hibás nyelvhasználatról. Az anyagom bőségesen fog olyan jellemző performancia-hibákat bemutatni, amik egyértelműen helytelennek tűnhetnek utólag, de az elhangzáskor a hallgatónak sem tűnt fel: a példáim többsége a médiában elhangzott jelenségekről áll, több száz bejegyzéssel!

„F”:

"Abban talán egyetérthetünk, hogy a nyelvhelyességi szabályok az irodalmi standardra vonatkoznak.”

Az ún. "irodalmi standard"-ról nincs túl jó véleményem, mert a mai napig magán viseli azt a terheltséget, amit a "dicső nyelvújítás"-unk(10) rakott rá - pl. azt, hogy a határozói igenevek(11) használatát egyszerűen törölni akarták, és a mai napig művelt emberek gúnyolódnak a használóival (Lásd, a nyelvi tájékozottság súlyos hiányáról tanúskodó "A macska meg fel van mászva a fára" (12) szólást), amivel azonban kihajítottuk azt az igei formát, aminek ismerete nélkül nemigen tudunk megbirkózni az angol, német, francia, stb. nyelvek szenvedő szerkezetével és befejezett igeidőivel...stb..

„Ettől aztán mindenki úgy tér el, ahogy akar, és olyan idiomatikusan beszél, ahogy akar.”

A nyelvhasználat kreatív jelenség: ha nem lehetne eltérni a standardtól, akkor nem lenne költői nyelvünk sem – itt éppen az „irodalmi standard” kifejezés mond ellent önmagának –… az irodalomnak gazdagítania kellene a nyelvet, nem beszabályoznia.

„Ám eközben vállalnia kell annak ódiumát, hogy nyelvhasználatával információkat közöl partnerével műveltségéről, társadalmi helyzetéről, élőhelyéről és gondolatvilágáról.”

Ezzel „F” már áthajol a lingvicizmusba, mert ezek az értékítéletek már ebbe a kategóriába tartoznak. Ennek semmi köze a nyelvhasználathoz, ez pusztán belső komplexusok verbális alapú kivetítései...

„… ami a szórendet illeti, sem az azonban, sem az is helyének nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, amiképp az -e kérdőszónak sincs. Ugyanolyan pontosan érted, mit akarok kérdezni, ha azt mondom: Nem-e lehetne-e? Mégis óvakodsz ilyen formában használni a nyelvet,* mert tudod, hogy ezzel mást árulsz el magadról, mint ami valójában vagy, és mint amivel tetszeni szeretnél."

*Tudatos természetesen nem, de a performancia- és kompetencia-hibák megkülönböztetésének éppen ez a lényege!

A józanabbul gondolkodó, nyelvészethez valamit értő, és kellő humanista szellemmel rendelkező nyelvhasználók esetleg meggyőzőnek tarthatják a megjegyzéseket, sokan – a cikkíróval egyetemben – azonban úgy gondolhatják, hogy mindez…

„…bármily meggyőző is, mégsem helyes feladni a konzervativizmus összes bástyáját. Alapvetően mindegy, hogy valamit szabálynak nevezzünk-e, és normatív eszközrendszer diktatúrájáról beszélünk, vagy a többség által használt uralkodó alakzatokról."

Természetesen én nem is erről írtam. Amit én hangoztatni szoktam, az mindig az, hogy a magyar anyanyelvűek által elkövetett ún. "nyelvhelyességi és magyartalansági hibáknak" tartott tévesztések, stb.-k, azok elsősorban performanciahibák, és nem a magyar nyelvhasználat nem ismeretéből erednek – éppen emiatt semmiképpen sem szabad, sőt, igen elítélendő dolog a másik személyiségéről, jelleméről, műveltségéről következtetéseket levonni, vagy ítéletet hozni, esetleg megkérdőjelezni, hogy a performanciahibával kifejezett gondolat egyáltalán értelmes-e, esetleg csupán amiatt, hogy az értelmező maga hogyan mondta, fogalmazta volna – megjegyzem, az ún. "nyelvművelők" többsége a maga nyelvhasználati módját várja el a többi embertől, ezért is adja a fejét erre a dologra.

A cikkíró megkérdezte, hogy ha az anyanyelvi beszélő vét a nyelvhelyességi szabályok ellen, és … „Ha kérdésre megismétli, akkor már nem performancia hibáról van-e szó”.

A kérdés jogos – de a köznyelvi BESZÉD és az ÍROTT stílus és nyelvhasználat eléggé eltérhet, de még a beszédhelyzet változásakor is – vesd össze a bizonyos szituációkban előforduló dadogást. Aztán ott van a szövegértési képesség is – ha valaki olyan szerkezetet használna, amit ritkán, vagy soha nem szokott, akkor simán téveszthet, vagy keresztbevonzatolhat, még akkor is, ha a vevő részéről semmi probléma sem merül fel az adott kifejezés értelmezésével kapcsolatban.

Röviden: még ha kompetenciahibáról is van szó, akkor sem illik jellembeli, és egyéb, személyiségre vonatkozó következtetéseket levonni az illetőről! A tartalom a jellemző inkább, semmint a nyelvhasználat.

Sokan itt az interneten is az alapján akarnak megítélni embereket, ahogyan írnak, pontosabban gépelnek – ez szintén egy igen-igen rosszindulatú dolog, még ha naivan azt is hisszük, hogy bárki, aki legépel valamit, azt szándékosan úgy gépeli, ahogy gépeli – nem kellene elfelejteni, hogy az iskolában íróeszközzel való írást tanítanak, nem gépelést!

Az erre érkező reakció a következő:

„Világos. De ha a performancia hiba miatt torzul az üzenet, melynek egyöntetű értelmezését tulajdonképpen a nyelv szolgálja, akkor pontosítani kell. Akár konszenzusos alapon, de miért ne lehetne e konszenzus alapja az irodalmi standard?”

A cikk írója azt veti fel, hogy ha valaki performancia-, vagyis eseti hibát vét, akkor természetesen pontosítani kell – és ennek legyen az alapja az irodalmi nyelv. Felvetődik a kérdés, hogy ennek a felvetésnek mi az értelme? Mivel, ha eseti hibáról van szó, akkor természetesen a felek konszenzusra igyekeznek törekedni – és mi más lehet ennek az alapja, mint a mindkettejük által ismert standard nyelvi változat? Azonban, ha a felek kölcsönös megértésre törekszenek, akkor annak bármilyen, közösen ismert nyelvi változat lehet az alapja – ez nem feltétlenül kell, hogy az irodalmi nyelvváltozat legyen. Vagyis a cikk író felvetése erősen preskriptív – egy alapvetően lokális nyelvváltozatot használó és ismerő emberrel szemben egy, a nála összetettebb és gazdagabb változatot ismerő személy nem várhatja el, hogy a „szegényesebb” (a helyi viszonyoknak, élethelyzetnek, stb.-nek tökéletesen megfelelő!) változatot használó hozzá alkalmazkodjon. Ezt mindenképpen annak kell megtennie, akinek magasabb szintű a standard változattal kapcsolatos nyelvismerete. Csakis az tud „leereszkedni” aki „magasabban van”, vagyis jobban ismeri a nyelvet és értési képessége is magasabb szinten van.

A félreértéseket pedig természetesen pontosítani kell, ha a vevő nem úgy érti az adó üzenetét, ahogyan az a kommunikációs helyzet azt implikálná.

„Ha valamitől alkotó, újító szándékkal eltérsz, az csak akkor hiteles és megvilágosító, ha előtte bizonyítottad a kompetenciádat.”

Itt a cikkíró annak adja jelét, hogy nem érti a peformancia-hiba lényegét, ami egyszerűen csak annyi, hogy nem szándékos! Nem szándékos, vagyis nem akar „alkotó, újító szándékkal” eltérni a nyelvi standardtól – egyszerűen csak véletlenül. A performancia-hibának általában nincs szoros kapcsolata az anyanyelvi kompetenciával – erről következtetést levonni a jellemre és a szándékra ugyanolyan szociális inkompetenciára utalna, mint egyéb felületes és ideiglenes tulajdonságról mélylélektani jellemzőkre gondolni.

*** *** *** ***

Ekkor csatlakozott a vitához jelen cikk megírásának fő ösztönzője (akit a továbbiakban „G”-vel jelölök!), aki azonnal a nyelvőrködő nyelvművelők egyik tipikus észrevételével lépett közbe: (A vita innen vált igazán érdekessé és izgalmassá – a hatás kedvéért javarészt megtartom eredeti formáját)

„Kedves Brain Storming!

Nagyra becsülöm, ha valaki tud angolul, de nehezen viselem el, ha ezzel kérkedik.(1) Feltehetően tudod, hogy a brain-storming jelentése kb. "ötletelés", "ötletbörze" stb., mindenképpen olyan tevékenység, amelyet egyedül nem lehet végezni. Ezért furcsának találom, ha valaki egyedül stormolja a brainjét, ami esetleg félrebeszélésnek vagy pillanatnyi elmezavarnak is felfogható (vö. brainstorm).(2)”

(1) Pontosan hol is kérkedtem én ezzel? – Kérdeztem vissza azonnal. Első olvasatra nem értettem a megjegyzést, mivel sem az adott cikkel kapcsolatos vita folyamán, sem korábban nem „kérkedtem” idegen nyelvi tudásommal.

(2) Nem értettem pontosan, hogy „G” miért ezzel „debütált”, mivel ha a "brainstorming"-nak abból a jelentéséből indult ki, amire a marketing és problémamegoldás terén használják, akkor részben igaza van, de mi akadályát látja annak, hogy valaki egyedül ontson ötleteket? És igen, van olyan használata is, ami egy sajátos rohamszerű, elmezavart állapotot ír le... no, de miért probléma ez számára?

A nyelvhelyességet szorgalmazó cikkel teljes mértékben egyetértek és az a véleményem, hogy minden intelligens embernek kötelessége óvni(1) (ha képes rá, fejleszteni(1) is) anyanyelvét, vagyis törekedni a nyelvtanilag helyes és szép beszédre, de kiemelten a pontos, helyes és szép stílusú írásra! Ezt talán mégsem hagyhatjuk halmozottan hátrányos helyzetű kisebbségeinkre! (2)

(1) Itt azért ő is erősen beleszaladt a konzervativizmus-progresszivitás dilemmájába: hogyan lehetne valamit fejleszteni úgy, hogy közben védjük a változatlanságát? Szerintem ez csak egy szép szólam a merev konzervativizmus takargatására – legalábbis példa nélkül mindenképpen.

(2) Ezt a gondolatot viszont abszolúte nem értettem, és rá is kérdeztem, de vitapartnerem nem magyarázta meg, hiába kértem! Feltehetőleg egyfajta inverz logikával azt akarta kifejezésre juttatni, hogy a nem a magyar nyelvhelyességi szabályoknak megfelelően fogalmazók és beszélők csakis  a halmozottan hátrányos helyzetű kisebbség soraiból kerülhet csak ki.

Vitapartnerem a „Mennyiben változik a „De felmerült egy kis probléma.” értelme a „Azonban felmerült egy kis probléma." értelméhez képest?” kérdésemhez kapcsolódóan írta:

A mondat értelme(1) a két kötőszó jelentésének árnyalati különbsége miatt más: "de" felmerült egy probléma, ami akadályozza, hogy valamit tegyünk; "azonban" felmerült egy probléma, amelyet meg kell beszélnünk, hogy elháríthassuk. A szórend azonban úgy helyes, ahogyan "Mókás szurkoló" (vagy "Tréfás legyező/ventillátor"?) (Funfan) írta.(2)

(1)

Sajnos erre nem idézett semmiféle forrást, ami a "de" és az "azonban" között ezt a különbséget fejtegeti.

(2)

A konzervativizmus itt ismét megmutatkozott abban, hogy akár az én nick-em esetében is, igyekszik Funfan (az eredeti cikket író szerző) nevét is anyanyelven értelmezni... ez a törekvés számomra némi nyelvi xenofóbiát mutat.

Vitapartnerem az „-e” kérdőhanggal kapcsolatos észrevételemhez („Ez-e az?”, ill. „Ez az-e?”)  írta:

"Elmegyek... ha potyognak is..." jelentése: akkor is elmegyek, ha cigánygyerekek potyognak...; a második mondat jelentése: potyoghat bármi (többek között akár még cigánygyerek is), én akkor is elmegyek. Mindkét mondat logikai értelme, hogy mindenképpen elmegyek, de a másodikban a cigánygyerekek kapnak hangsúlyt, akiknek potyogása normális körülmények között vsz. visszatartana attól, hogy elmenjek.

Az a kérdés, hol van a hangsúly, vagyis melyik névszó az állítmánykiegészítő (a kihagyott a "van" segédige mellett): "Nem tudom, hogy ez-e az?" ("ez van-e az") jelentése: több tárgy közül rámutattam egyre és kérdezem, hogy a sok közül éppen ez-e az, amiről beszéltünk.

"Nem tudom, hogy ez az-e?" ("ez az van-e") jelentése: nem tudom, hogy a mutatott tárgy azonos-e vagy sem azzal, amiről beszéltünk.

A kérdőszó mindenkor az állítmányhoz csatolandó, durva hiba és műveletlenségről* (vagy felületességről, nemtörődömségről stb.) árulkodik, ha megkérdezik "Nem-e tudod, X hova ment?" (Hátborzogató!* Brrrr...)

* Természetesen semmi problémám egyik kifejtésével sem, mert azok tisztán deskriptív jellegűek.... de a harmadik bekezdésben nyakon vágta az egészet: ha egy "-e" kérdőhangból /amihez a tradicionális magyar nyelvhasználat esetében nem értem, hogy miért nem hiányolta a "hogy vajon..." bevezetést, mivel az "-e" annak a szerkezetnek a része!/, pontosabban annak elhelyezéséből arra következtet, hogy aki ezt így használta az "műveletlen", vagy "felületes", esetleg "nemtörődöm"... ez éppen arra utal, hogy ő maga az, legalábbis a másik ember megítélése terén. Igen-igen durva hibának számít, ha egy performanciahibából messzemenő jellembeli következtetéseket vonunk le. Ebből ordít a merev konzervativizmus... és azt pedig végképp nem értem, hogy ilyen attitűd mellett hogyan lehet arról írni, hogy "fejleszteni a nyelvet"? No, de akkor mégis hogyan?

Ez az én számomra hátborzongató, Brrrrrrrrrr!!! Olyan, mintha valakinek a nevéből akarnánk megítélni a jellemét...

„G” így folytatja:

Agyunk csodálatos képessége, hogy előzetes ismereteink, logikai képességeink és a szóban forgó téma alapján a hiányos és/vagy hibás beszédből is kikövetkezteti, mit akart mondani partnerünk.(1) Pontosabban: valamit kikövetkeztet, de nem biztos, hogy pontosan azt, amire partnerünk gondolt. A viták, sértődések és háborúk túlnyomó többsége félreértésekből fakad.(2) Ezek elkerülése végett kell törekednünk arra, hogy pontosan fejezzük ki gondolatainkat.(3)

A dolgok önmagukban sem nem igazak, sem nem hamisak: az igazság ítélet. Minden ítélet szubjektív, de a hétköznapi életben általában elfogadjuk nálunk okosabbak ítéleteit olyan témákban, amelyekhez nálunk jobban értenek; így pl. egy nyelvész értékelését valamely nyelvtani kérdésben.(4) Aztán pedig aszerint cselekszünk, hogy mit tartunk helyesnek.

(1)

Ebben egyetértünk. Erről szól a PLC.

(2)

A félreértések elkerülésére van egy módszer: a visszakérdezés, vagy pontosítás kérés, stb..

(3)

Ezen a ponton már nyilvánvalóvá vált, hogy „G” az a típus, aki előbb ítélkezik, majd aztán rákérdez arra, hogy helyes volt-e az ítélete... Felteszem ő is úgy van vele, hogy ha valaki jelzi, hogy amit mondott, azt nem teljesen értette, akkor megismétli, vagy elmagyarázza, esetleg átfogalmazza... Kérdés, hogy ő mindig tökéletesen pontosan fogalmaz és soha, semmiféle performanciahiba nem csúszik be? Ugye, hogy igen? Nos, ha ez az ő esetében is így van, akkor miért ítélkezik apró-cseprő performanciahibák alapján a másik jelleméről, műveltségéről, ilyesmikről? Gondolom, neki sem esik jól, ha egy félrevonzatolás miatt műveletlennek, vagy nemtörődömnek tartják. Kijavítja, és kész, ennyi. AZONBAN – az a stílus, ahogyan ezt előadja, számomra azt jelzi, hogy az ő nyelvhasználata megfellebbezhetetlen nyelvhelyességi és stilisztikai pontosságtól sugárzik, és ha valaki nem érti meg, akkor az a másik értési képességének hiányosságából ered, vagy szándékos értetlenségből, avagy teljesen rajta kívül álló zavaró körülményekből?

Tipikus nyelvőrző, nyelvvédő mentalitás az, amit bemutat, ami azonban már egyáltalán nem a nyelvről szól, hanem véleményem szerint pusztán egyfajta burkolt, elfojtott agresszió-levezetési csatorna – vétlen és véletlen hibákra ráhúzni, hogy annak burkolt célja az anyanyelv sorvasztása és az irtandó betegségek kategóriájába tartozik.

(4)

Megkértem vitapartnerem, hogy próbáljon ehhez mérten gondolkodni, és nem jellembeli ill. műveltségbeli következtetéseket levonni mások performanciahibáiból, vagy sajátos nyelvhasználatából – mert ez aztán végképp nem a nyelvészet területe. Ha ugyanis ő az ilyen következtetéseket teljesen helyénvalónak tartja, akkor felteszem, ő is megszívleli azt, amit én erről írtam. A nyelvhelyesség és annak taglalása ugyanis egy dolog – ebből jellembeli és műveltségbeli következtetéseket levonni teljesen más!

Vitapartnerem ezután azonban már az én fogalmazásomat is vesézni kezdte:

Előző hozzászólásodban a "...szerkesztéseknek, amit a természetes nyelvértés..." durva kettős hiba! a) Az alanyi v. tárgyi mellékmondat kötőszava "amely", ha a főmondat meghatározott szavára vonatkozik (mint az idézett szövegben), "ami", ha a szó vagy kifejezés nem meghatározott. b) A kötőszó nyelvtani száma kötelezően megegyezik a hivatkozott szóéval. Esetedben helyesen: "...szerkesztéseknek, amelyeket a természetes nyelvértés..."; másik példa: "olyasmit mondott rólam, amit nem lett volna szabad".

Sajnos, egyre terjed az a pongyolaság, hogy az első esetben (néha még a másodikban is) "mely" kötőszót használnak, ami a "melyik" rövidített változata és csak költői szövegekben fogadható el; pl. "Ó természet, ó dicső természet / Mely nyelv merne versenyezni véled".

Különben dragon.unidb.hu mellett ajánlanám szíves figyelmedbe Arany János prózáját és költészetét, ha valaki, ő tudta, mikor melyik kötőszó helyes.

Vitapartneremnek úgy látszik nem jutott el a tudatáig az általam leírtak tartalma, vagy nem volt még szándékában sem érdemben reagálni rá – csak azt észrevételezte, hogy az "amit" kötőszót hogyan használtam. Gondolom, akkor én most szerinte műveletlen, felületes, nemtörődöm ember vagyok... Nos, rendben, akkor azonban és is vélhetem róla azt, hogy ő ez alapján egy kötözködő, kukacoskodó, másokat felületesen és pongyolán megítélő ember. … Így egálban lennénk, ha nem tévedek!

Ekkor, egy rövid hozzászólás erejéig a cikkíró, „F” ismét belépett a vitába „G” addigi, vele egyetérteni látszó hozzászólásait megköszönve:

Köszönöm a támogatást. Akárcsak Brain, én se találok kivetnivalót a nyelv folyamatos változásának tényében, de mint Te, úgy gondolom, hogy e változásoknak illeszkedniük kell a nyelv belső logikájához.(1) A túlzott liberalizmus(2) e logika sérülését okozhatja,(3) az pedig az értelmezhetőséget, az az üzenettel közvetített és dekódolt egygondolatúságot,(4) és az az oktathatóságot veszélyeztetheti(5), ami végső soron akár enyészettel(6) is járhat. Ha így lenne. késő volna elismerni a tévedésünket. Ezért tehát senki nem vállalhatja a felelősséget, mert se kárpótolni, sem az eredeti állapotot helyreállítani nem lehet képes.(7)

(1)

Ezen a ponton, már igencsak érdekelt, hogy ezt a kettősséget hogyan képzelték vitapartnereim? Pl. mit értettek az alatt, hogy „a nyelv belső logikája”? Példák alapján lehet ezekről az elképzelésekről értékelhető fogalmat alkotni, azok nélkül mindez csak üres szólam.

(2)

Mit neveznek ebben az esetben "túlzott liberalizmusnak"? Példa nélkül ez sem nyilvánvaló.

(3)

Továbbá – hogyan sérül a nyelv belső logikája a túlzott liberalizmus miatt? Ez az elképzelés ismét példa és demonstráció után kiált! (De a vita folyamán nem kapott!)

(4)

"üzenettel közvetített és dekódolt egygondolatúságot" – Ennek a megfogalmazásnak is homályos maradt az értelme számomra.

(5)

A köznyelvi nyelvhasználat miért befolyásolná a nyelv oktathatóságát? Ez is csak feltételezés szintjén maradt a vita folyamán.

(6)

Továbbra is demonstráció nélkül maradt az, hogy vitapartnereim számára mi számít "enyészetnek" és mi számít "a nyelv belső logikáját nem sértő" nyelvfejlődésnek? A nyelvvédők gyakran tesznek úgy, mintha egy orvostól teljesen helyénvaló lenne, hogy minden apró megbetegedést undorral kezeljenek, a beteg folyamatos sértegetése mellett.

(7)

Vitapartnereim teljes mértékben figyelmen kívül hagyják, hogy a nyelvnek változnia kell, mivel maga a társadalom is változik. Ami 100 évvel ezelőtt még szokványos köznyelvi nyelvhasználatnak számított, ma már igen furcsának hatna. A nyelv(használat) egy eszköz, és ezt az eszközt arra használjuk, hogy az adott korban mozogni, élni, kommunikálni tudjunk – ha változik a világ, akkor az azt közvetítő eszköznek is változnia kell. Persze ehhez tisztában kell lenni azzal a ténnyel is, hogy mindig a társadalmi változások okozzák a nyelvi változásokat, és nem a nyelvi változások okozzák a társadalmi változásokat. No, de mit is beszélek, hiszen itt a vitapartnereim sem erről beszélnek, hanem arról, hogy a nyelv, ha nem vigyázunk rá, "elenyészik". Nos, nem értem teljesen, hogy ez hogyan történhetne meg. A nyelv együtt változik a társadalommal, miközben az egyes nyelvhasználók időnként túlzásokba esnek annak a nyelvezetnek a megőrzésében, ami az ő számukra, adott időpontban és társadalomban megszokott. Ez a gyökere a nyelvi téren megmutatkozó konzervativizmusnak, bár itt nem is erről volt szó egyébként sem, hanem arról, hogy mások performanciahibáit ki mennyire tarja borzasztónak, a nyelv elleni támadásnak, stb.. Pedig ez nem a nyelvhasználatról szól alapvetően, hanem arról, hogy valami módon az ember kiélhesse az egyéb területen felhalmozódott feszültségeit – szublimáció ez inkább, mint a konkrét tárgyra vonatkozó valós szándék eredménye...

Pár bekezdéssel feljebb írtam már, hogy a vitában szó esett arról, hogy a nyelvhelyességi tévesztésekből az ember jellemére következtetni, kb. olyan, mintha valakinek a nevéből akarnánk megítélni a jellemét...

A vitának ezen a pontján azonban a vitapartnerem egy másik, a vitába bekapcsolódott személy nicknevét is elemezgetni kezdte:

Kedves EnSawan!

Magyarul mi lenne a neved? "Hattyúféle"? Vagy a "Hattyú" valaminek jelképe, amibe tartozó vagy? (Trumpeter swan-t már hallottam, ez magyarul "fehér holló").

Itt számomra úgy tűnt, hogy partnerem – aki korábban azzal szólított meg, hogy ő maga nem szereti, ha valaki kérkedik az angolnyelv tudásával – azzal a jól ismert nyelvvédő szokással hozakodik elő, hogy az idegen nyelvű elnevezéseket igyekszik magyarosítani. Vagy, egyszerűen lelkes és szakadatlan Nomen est Omen-hívő – ami azonban arra utal, hogy valóban nagy jelentősége van számára annak, hogy ki, milyen névvel bír. Igaz, a felvett nevek – mivel ez az internet világában már teljesen szokásos, sőt: szükségszerű dolog – inkább utalnak az illető névhasználó jellemére, személyiségére. De a vitapartnerem eddigi „nick-dekódolási” próbálkozásai alapján, és amiatt, hogy az én nevem is inkább az idegen nyelvi ismereteimmel való hivalkodásként értelmezte… így ezt itt inkább a magyarításra való figyelemfelhívásként vagyok kénytelen tekinteni – ami nem erőszakos ugyan, de mégis szelíden arra hívja fel a figyelmet. (A nyelvvédő nyelvművelők mentalitását ismerve!)

*** *** *** ***

„E” korábban arra hivatkozott, hogy a közoktatás során elvileg a nyelvhelyességi ismereteket mind elsajátítjuk, csak éppen „egyesek képesek elfelejteni, másoknak meg véglegesen beépül a szervezetébe”.

Erre „G” reakciója a következő volt:

Úgy vélem, ha valaki odafigyel arra, amit mond (hát, még ha le is írja) és törekszik a nyelvhelyességre, hamar megszokja, hogy helyesen és szépen beszéljen; az viszont már sokkal nehezebb, hogy pontosan fejezze ki gondolatait.* De törekednünk kell rá, ahogyan az öreg bika mondta.

*Erre a gondolatra külön felhívnám a figyelmet – a későbbiekben igen fontos lesz! Jómagam is  erre igyekeztem már eddig is felhívni a figyelmet, azzal a fontos szemponttal kiegészítve, hogy a pontatlanságokat azonban nem szabad személyiségjegyekként felfogni.

*** *** *** ***

„E” még a vita kezdetén felvetett néhány ún. nyelvi babonát, de akkor nem reagált rá senki:

Helyes-e?

1.El van intézve.

2.költőileg

3.lassankint vagy lassanként?

4.Lengyelben, Olaszban

A vitában nem reagáltam „E” nyelvi babonáira, mivel jelen vitában nem a részletekben való elmerülést tartottam szem előtt, hanem azt, hogy a performancia-hibákkal kapcsolatban azt értessem meg a vitázókkal, hogy azok nem szolgálhatnak jellemrajz alapjául.

Jelen elemzésben azonban én is figyelmet fordítok rájuk az ún. „Google-módszer”(13) segítségével, aminek lényege az, hogy az interneten létező írott anyagokban derítse fel, hogy egy-egy adott szó, vagy szókép mennyire elterjedt. Nem kívánok ítéletet mondani felettük, hanem azt próbálom bemutatni, hogy „G” megítélését mennyire tükrözi az internet stílusa.

1. El van intézve.

1. "El van intézve" - helyes, ha egy ügy állapotát akarja kifejezni ("elintézett állapotban van"); csak tárgyas igék esetében! "El van utazva" - borzalmas! Ha ezt hallom, legszívesebben mindig megkérdezném: ki által? (Rendszerint nem teszem.)

De nagyképűségnek érzem, ha azt akarja kifejezni: "Bízd csak rám, én elintéztem/elintézem" - kivéve persze barátok között.

A magyar nyelven írók nyelvhasználatában:

"el van intézve" 266 000

"elintézve" 36 400

"elintézték" 37 400

A „G” által „borzalmasnak” ítélt szerkezet:

"el van utazva" 339 000

"elutazva" 1 450

"elutazott" 76 900

Nézzünk még egy hasonló szerkezetet!

"el van menve" 229 000

"elment" 1 080 000

Már ebből is láthatjuk, hogy a határozói igenevek igen népszerűek, még az internetes, publikálásra szánt írott stílusban is!

2. "Költőileg" - nem mondanám. Mit akar kifejezni: Költő módjára? Költőiesen? Költőként = költői minőségemben?

2. költőileg

Ezt a Windows szövegszerkesztő-program is hibának tartja.

Lássuk csak, hogy az interneten mennyire népszerű, továbbá nézzük meg azt is, hogy a „G” által felvetett helyettesítő formákkal mi a helyzet!

"költőileg" 2 830

"költő módjára" 107 000

"költőiesen" 325

"Költőként" 22 400

"költői minőségben" 64 900

Nézzünk még néhány elképzelhető formát:

"költősen" 125

"költőmód" 3

"költő mód" 133 000

"költői mód" 129 000

"költői módon" 371 000

3. "lassankint vagy lassanként" - egyértelműen az utóbbi; "-ként" toldalék jelentése: valamilyen minőségben, valamilyen módon; "-kint" toldalék nincs a magyar nyelvben.

3.lassankint vagy lassanként?

"lassankint" 12 200

"lassanként" 128 000

"lassan" 4 660 000

10 írásban fogalmazóból kb. 1-nek a „-kint” toldalék tűnik természetesnek. Az „-i-„-re váltás némi népies tájszólásjelleget ad a szó hangzásának, de ettől a szó még csak hangzásában tér el a bevett alaktól, de jelentésében semmiképpen! Ha valaki arra törekszik, hogy embertársa mondanivalóját megértse, akkor ezt nem tartja értelemzavarónak, még akkor sem, ha „-kint toldalék nincs a magyarban”.

Még két, népszerű „é-i” váltópáros:

"egyébként" 6 290 000

"egyébkint" 672

„apránként" 124 000

"apránkint" 1 370

4."Lengyelben, Olaszban" - szörnyűséges sznob nagyképűség.

4.Lengyelben, Olaszban

"lengyelben" 3 260

"Lengyelországban" 402 000

"olaszban" 12 200

"Olaszországban" 688 000

Nézzünk még meg néhány példát ehhez kapcsolódóan:

"Amerikában" 1 380 000

"amerikai egyesült államokban" 5 420 000

"az államokban" 1 450 000

"az amerikaiaknál" 276 000

"az USA-ban" 704 000

"horvátban" 5 770

"Horvátországban" 337 000

Úgy vélem – egyéb példákat is megfigyelve – egyáltalán nem szörnyűséges sznob nagyképűség-ről van itt szó, hanem arról, hogy a magyar nyelvben sem egységesen jelöljük az országneveket, vesd össze Japán, Kína, Hollandia és Lengyelország, Olaszország, Törökország elnevezéseit. Amikor valaki arról beszél, hogy egy adott országban járt, stb., akkor így fogalmaz: Japánban, ill. Lengyelországban. A nyelvhasználat természetese jelensége, hogy amikor egy adott kifejezésre olyan változat is van, ahol rövidebben is lehet fogalmazni bizonyos köznevek mellőzésével, akkor erős a tendencia a köznév elhagyására. Az „olaszban” tehát a „japánban” mintájára alakult ki.

„E” emellett még más kifejezéseket is bemutatott nyelvhelyességi szempontból megítélésre bocsátva.

A megengedő is-t megnéztem egy könyvben, és mindkét verziót elfogadhatónak tartja.

bármennyire szeretném is

bármennyire is szeretném

Erre „G” a következőket írta:

Mindkettő lehet helyes, az "is" a hangsúlyozni kívánt szó után áll: "bármennyire szeretném is" = bár szeretném (hangsúlyos), mégsem teszem; "bármennyire is szeretném" = nagyon (hangsúlyos) szeretném, mégsem teszem.

Az internet használói is hasonlóképpen kiegyensúlyozott képet mutatnak erről:

"bármennyire szeretném is" 297 000

"bármennyire is szeretném" 114 000

Ezután „E” a következőket „dobta be”:

Melyik verzió támogatott?

Nekem van mit megköszönni/megköszönnöm.

„G” megjegyzése:

"Nekem (aztán) van mit megköszönni" = sok minden (közelebbről meg nem határozott dolog) van, amit illik megköszönnöm vagy meg kell köszönnöm; "Nekem van mit megköszönnöm" = tudjuk, hogy mi az, amit meg kell köszönnöm. Megfigyelted a magyarázatot? Ha konkrét tárgyra utalunk, helyesen a tárgyas ragozást kell használnunk (és nem "használni").

Olyan több szavas kifejezések esetében, amiben túl általános használatú nyelvtani elemek is vannak, a Google-módszer nem teljesen megbízható – a következő kifejezésekre ezt adta:

"van mit megköszönni" 557 000

"van mit megköszönnöm" 1 810

"nincs mit megköszönnöm" 2 020

"nincs mit megköszönni" 161 000

A lényeg azonban nem itt rejlik, hanem abban, hogy „G” nem vette észre a „nekem” használatából adód kétértelműséget, amit csak a szövegkörnyezet, vayg a szituáció tud csak egyértelműsíteni, mégpedig:

A "Nekem (aztán) van mit megköszönni" mondat kétértelmű:

1. Én vagyok az, akinek meg kell köszönnie valakinek valamit, pontosabban én vagyok az a személy, aki a köszönetet mondja.

2. Én vagyok az, aki valaki másnak tartozik köszönettel, vagyis én vagyok az, aki köszönetet mond.

A vitában szereplők sokszor hivatkoztak a magyar nyelv belső logikájára – nos, itt azt láthatjuk, hogy a magyarnak itt belső kétértelműsége van a részeshatározó kétértelműsége miatt: a részeshatározó melletti főnévi igenév egyaránt vonatkoznak a cselekvőre, és a tárgyra is.

Pl. „Nem kell nekem jönni.”

1. Nem kötelességem eljönni.

2. Másnak mondom, hogy ne jöjjön nekem.

„E” következő „talánya”:

Melyik helytelen?

legalsóbb néprétegek

legfelsőbb fórum

„G” reagálása:

"legalsóbb néprétegek / legfelsőbb fórum": egyik sem helyes, legfelső fok nincs a magyar nyelvben(14) (tudomásom szerint egyetlen nyelvben sincs). Logikailag is nonszensz: a legfelső felett nincs felsőbb és a legalsónál nincs alsóbb; szójátékként persze elmegy. Ha mindenképpen tovább akarunk fokozni valamit, csak körülírással tehetjük; pl. "Minden ember egyenlő, némelyek azonban sokkal egyenlőbbek, mint a többiek." Üdv

Lássuk, hogy az internet használók körében hogy is néz ki ez a jelenség:

 

"legalsóbb néprétegek" 199

"legalsó néprétegek" 449

"alsó néprétegek" 2 700

"alsóbb néprétegek" 2 870

"felső néprétegek" 2 670

"legfelső néprétegek" 904

"legfelsőbb néprétegek" 1 040

"legfelsőbb népréteg" 762

"legfelső népréteg" 718

"felső népréteg" 1 630

 

"legfelsőbb fórum" 152 000
"felsőbb fórum" 245 000

"felső fórum" 1 370 000

 

"felső" 5 910 000

"fölső" 56 700
"fölsőbb" 2 740

"legfölsőbb" 441

"legfelsőbb" 365 000

"legfelső" 333 000

"felsőbb" 247 000

 

"sokkal felsőbb" 248 000

"sokkal fölsőbb" 1 030

 

"legeslegegyenlőbb" 1

"legegyenlőbb" 311

"egyenlőbb" 7 830

"egyenlőbbek" 19 200

"egyenlő" 945 000

"legegyenlőbbek" 274

"egyenlők" 34 000

"sokkal egyenlőbbek" 54 400

 

"legjobb" 13 700 000

"sokkal jobb" 3 290 000

"legeslegjobb" 93 500

 

"leggyorsabb" 643 000

"sokkal gyorsabb" 706 000

"legesleggyorsabb" 243

 

"legnagyobb" 10 100 000

"sokkal nagyobb" 3 350 000

"legeslegnagyobb" 6 480

 

"friss" 10 900 000

"frissebb" 131 000

"legfrissebb" 8 340 000

"legeslegfrissebb" 2 610

 

Itt nem értettem, hogy „G” hogyan hozhatott egy olyan kifejezést példának, ami egy teljesen egyértelmű dolgot fokoz.

Az „egyenlő” szavunk a matematikában fokozható talán, ahol az egyenlőségjel „=” mellett használatos a lefelé fokozásként értelmezhető közelítően egyenlő „≈”, a hasonló v. arányos jel „~”, felfelé fokozásként pedig az azonosan egyenlő „≡”. Köznapi értelemben, ha két dolog egyenlő, akkor nem fokozhatjuk azzal, hogy az egyik egyenlőbb, mint a másik, mert akkor már ezzel már azt fejezzük, ki hogy mégsem egyenlők. Ha „egyenlő párok”-ban gondolkodunk, akkor persze két, tetszés szerint kiválasztott ember „kevésbé egyenlő” általában, mint pl. két azonos nemzetiségű, vagy azonos rasszba tartozó személy. Furcsállom, hogy „G” minderre nem hívta fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy ebben az esetben (is!) sokkal inkább a formát tartotta szem előtt, nem pedig a leírtak tartalmát. Mindez itt is arra utal, hogy a látszat sokkal fontosabb a számára, és a felszínből következtet a mélyben rejlő jellemzőkre… mindebből az elemzésből azonban önmagát kihagyja.

*** *** *** ***

Miután „G” kinyelvművelősködte magát, visszatért a nyelvművelés szükségességének elméleti bizonygatásához „E” egyik korábbi megjegyzése alapján:

„E”

Ismerek - talán a hasonló a hasonlót vonzza elv alapján - olyan embereket, akik tragikusan használnak pár nyelvtani szabályt, ennek ellenére kiemelkedően eszes emberek, kiemelkedők a szakterületükön, és emberségüket tekintve is olyanok. Én ennek alapján soha nem ítélnék meg senkit. Persze mindenkinek más szempontok fontosak.

„G”:

Abban egyetértünk, hogy nem helyes másokat meg/elítélnünk, inkább megértésükre kell törekednünk.(1) De emlékeztetnélek arra, amit Brain Stormingnak írtam: intelligens embereknek - ha magyarságuk egyáltalán számít nekik valamit, nem csak rájuk ragadt címke - kötelességük ápolniuk anyanyelvüket.(2) Minél eszesebbek, annál inkább! Ha nem teszik, bizony bírálatot érdemelnek!(3) Ettől még lehetnek "jó emberek",(4) ám ha igazán eszesek, elgondolkodnak a bírálaton, és ha igaznak ítélik, aszerint fognak cselekedni. Sajnos, a magyar értelmiség túlnyomó többsége nem szereti igazán anyanyelvét, csak használja - és rongálja.(5) Szomorú,mert "Nyelvében él a nemzet!"

„G” továbbra is kitartóan rohamozott:

Kedves BrainStorming!

Elnézést kérek, hogy cikiztelek fedőnév-választásod miatt; belátom, túlléptem illetékességem körét. Rossz vicc volt, sajnálom, nem akartalak megbántani.

Nem bántott meg (bár a maga megfogalmazása szerint is = "cikiztelek", szándékosságra utal) – és nem is ezt jeleztem, amikor ezt szóvá tettem. Amúgy ez nem "fedőnév", hanem szerzői név, ha úgy tetszik "művésznév"... Persze, valószínűleg vitapartnerem igazodni akart az angol írásmódhoz, mivel egybe írta.

De mint írtam nem probléma – ezzel is demonstrálta a nyelvvédők szokásos lingvisztikai-xenofóbiáját.

(A cikket ekkortájt törölte az írója. De „G” mégis folytatta: A továbbiakban a törölt cikk "hamvain" folytatnám a vitát; de hisz ez már rég nem a cikkről szól, hanem arról, hogyan ítéljük meg a nyelvtanilag hibás beszédet.)

„G”:

 Szerintem a beszédmód, a stílus (kifejezésmód) és szókincs igenis jellemző az emberre, árulkodik

- szellemi képességeiről (emlékezet, összpontosítás, rendszerezés, kifejezőkészség stb.)

- műveltségéről (= a világról begyűjtött ismeretek);

- jelleméről (mások értékelése és megbecsülése, önfegyelem/önkritika stb.).

Mielőtt belémkötnél, sietek megjegyezni, hogy ha leírom is véleményemet egy nyelvtani kérdésekről folyó vitában, beszélgetés során általában lenyelem, semmint hogy megbántsam, netán meg is alázzam beszélgető partneremet. Mivel pedig a beszédet csak egyik - noha fontos - jellemzőnek tartom, ezért pusztán beszéde alapján nem ítélek meg senkit.

No, ez szép, és fenemód ambivalens, merthogy… az 1. bekezdésedben felsoroltakat, ha komolyan gondolja, akkor a 2. bekezdésben leírtakat nemigen... És azt is szépen kifejtette, hogy mennyire nehezére esik visszafogni magát abban, hogy nyíltan ítélkezhessen a másik felett a beszédstílusa alapján...

„G”:

Azt jól érzékelted, hogy a mai világban olyan kövületnek számítok(1), akinek fontos érték az anyanyelve, akit elszomorít, hogy a műszaki értelmiség - tisztelet a csekély kivételnek - mennyire nem törődik vele és milyen felelőtlenül rongálja ezt a kincset pongyola, pontatlan és (esztétikai értelemben) csúnya beszéddel.(2) De nagyon ne sajnálj: ettől még jól tudok aludni.

(1)

Igen, kövület, legalábbis azok az inhumánus, de legalábbis xenofób, idegengyűlölő lingcvicista álláspontok mindenképpen azok ... kellene, hogy legyenek – ez azonban valahol az ember alaptermészetéhez tartozik, egy bizonyos (szociális érzékenységet érintő) intelligencia szint alatt...

(2)

Felhívtam vitapartnerem figyelmét arra, hogy erre adhatna néhány példát, továbbá arra is, hogy ez hogyan "rongálja" a nyelvet... Példa nélkül mindez csak üres szólam.

És persze hogy tudom, hogy nyugodtan tud aludni – tudhat is, hiszen a nyelvvédők éppen a felsőbbrendűségük biztos tudatában szoktak másokról a beszédmódjuk alapján ítélkezni a jellemük fölött... és a felsőbbrendűség-érzés fontos eleme a nyugodt éjszakai álomnak...

„G”:

Mindezek dacára nem akarom megváltani a világot - túl vagyok már azon a koron, amelyre ilyen vágyak jellemzők.(1) Tőlem telhetően megteszem, amit lelkiismeretem szerint tennem kell - ezért is kapcsolódtam be ebbe a vitába -, de nem akarom senkire ráerőltetni elképzeléseimet.(2) Biztosíthatlak, hogy nem voltak ilyen szándékaim, még ha az eddigi hozzászólásaimból esetleg ezt lehetett is kiérezni.(3)

(1)

A vita eddigi menete alapján világosan látszik, hogy arra nemigen vágyott soha, hogy olyan szociális megismerési stratégiát alakítson ki a maga számára, ami nem zavarja bele az előítéletek hálójába – mert amit kifejtett, az egy erősen leegyszerűsített, sztereotip módszer mások megismerésére, de inkább megítélésére: semmivel sem jobb és hitelesebb, mint a tenyerét nézni, vagy a neve alapján a jellemére következtetni...

(2)

Oh, nem – de széles mellénnyel hangoztatta, hogy ilyen durva hiba, olyan jellemhiba... stb.

(3)

Nem kiérezni, hanem KIOLVASNI lehetett – nem a stílusa, hanem a mondandója tartalma alapján...

„G”:

Bár a tartalom nem választható el a formától, a pontatlan / hibás beszédből is igyekszem kihámozni a partner gondolatait, ezért rá szoktam kérdezni, ha valamit nem értettem.(1) Korábban sokszor kaptam

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Címkék: nyelvművelés magyar nyelv performancia hibák nyelvi logikusság anyanyelvi nyelvhasználat kompetencia hibák magyar szóképzés "magyartalanságok" preskriptív nyelvészet deskriptív nyelvészet

Ajánlott bejegyzések:

• A magyar nyelv éppen olyan logikátlan, mint bármelyik másik 2. rész (26.-32.) (nyelvészeti elemzés; hangos cikk)
• A magyar nyelv éppen olyan logikátlan, mint bármelyik másik - 1. rész (1-25) (hangos cikk)

A bejegyzés trackback címe:

https://bs-gerillanyelveszet.blog.hu/api/trackback/id/tr774800790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.