3. Szociális megkötöttségekkel való kommunikálás képessége.”

            Mindez a kommunikatív kompetencia azon területére vonatkozik, amely annak felel meg hogy képesek vagyunk mondanivalónk formáját a hallgatósághoz igazítani, vagyis a kommunikációs partner személyének a mondandónkra gyakorolt hatására is vonatkozhat.

Egészséges pszichikus fejlődés mellett a nagykorúság elérésére, pontosabban az önálló élet küszöbére kell, hogy az idegen szociális helyzetekkel az ember meg tudjon önerőből birkózni (mivel akkor már a családalapítás komoly interakciós kihívásainak, továbbá az otthon – és az egzisztencia teremtés kusza bürokratikus, alá- és fölérendeltségi viszonyokat figyelembevevő helyzeteit is meg kellett tudnunk oldani.)

Vagyis a komplett kompetencia repertoár javarészt állandóan fejlődik, de mindig kialakul ennek egy olyan egyéni színezete, ami az egyén temperamentumának, egyéniségének megfelel. Pl. egy különösebb károkat nem okozó véletlen, inkább csak ijedtséget okozó balesetre mindenki az ösztönösen berögződött, szokásos mintáival reagál: van aki csak a fejét csóválja és továbbáll, van aki ordítozni kezd, de van olyan, akinél ez tettleges agressziót vált ki. Mindez az egyéni színezet hosszú és erősen differenciált eseménysorozatok, (stb.) eredménye.

            Vagyis a kommunikatív kompetencia nem azt jelenti, hogy bármilyen helyzetben képesek vagyunk a partner számára is megfelelő módon reagálni, úgymond „beszédviselkedni”, hanem azt, hogy vannak olyan berögzült formáink, amiket úgy választottunk ki a lehetségesek közül.

            Bármilyen furcsa is ezek a legcsekélyebb mértékben alakulnak valamiféle standard minta alapján, vagyis nincs minden helyzetre olyan bejáratott fordulat gyűjtemény, ami mindenkinek megfelelne, és ha ugyan van is valami verbális praktikum, sokszor szembesülünk a következő problémákkal és jelenségekkel:

1. „Nem tudom, mit mondjak.”
2. „Ezt képtelen vagyok mondani.”
3. „Nem tudok – kedves, megértő lenni, kiabálni, erélyes lenni.”
4. „Nem merem mondani.”
5. „Ezt neki így nem mondhatom (=szándék-forma nem egyezés)

Stb. Vagyis, még ha verbálisan pontosan koreografált szituációval is állunk szemben, az embereket gyakran gátolják saját szokásaik. Mindez persze nemcsak a beszédcselekvésben gátoltakra, hanem ennek ellentétére is vonatkozik, azokra, akik nem képesek kontrollálni a mondanivalójuk formaiságát. Ebbe a kategóriába tartoznak azok általában, akik felnőtt korukra olyan mértékű helyi dialektust használnak, hogy annak megértése a standard nyelvet jól ismerő és értő külföldi számára problémát okoz. /Pl. a Hódmezővásárhelyi „őzés” olyan erősen rögzülhet szokásszerűen, hogy annak kontrollálása sokszor komoly (láthatóan és hallatóan jelentkező) koncentrációt igényel a beszélőtől.

A beszédmódja többnyire mindenkinek teljesen egyéni, még ha sokszor találkozunk is olyanokkal akiknek összekeverjük a hangját. Tévedés ne essék: a megtévesztően hasonló hangszín nem jelenti a stílusjegyek és a rögzített szokásos azonosságát. Az egyéni beszédcselekvés jelleget sem levetkőzni, sem átvenni nemigen lehet – fel lehet venni azonban beszédsajátosságokat. Az én esetemben is pontosan ez történt, amikor az erősen „őzős” hódmezővásárhelyi környezetbe kerülve a társasági életben teljesen átvettem ezt az „őzést” alig fél év alatt, holott az időmnek kevesebb, mint felét töltöttem ottaniakkal. A kollégiumban sokféle sajátosság vett kerül /mivel jó 100 kilométeres sugarú övezetből érkeztek az ottani csoporttársaim/, viszont az ott élő 2 nővérem is átvette a környezetéből a kecskeméties „ézőst” felváltva, én pedig elég sokat találkoztam velük. Az „őzés” levetkőzése csak 15 évvel később sikerült teljesen, mivel a 2. feleségem szintén elkerülte az egynemű akcentustussal való intenzívebb kapcsolatokat/ értelmiségi szülők, általános iskolai előtt és után többféle lakhely, középiskolában kollégium, később nagyvárosi óvodai munkahely, egyetem majd rendszeresen idegenekkel való adminisztrációs, hivatalos kapcsolat/.

Meglepőnek találtam – ma már nem -, hogy az egyéni „monológjaimban” az „őzés” fel sem merült, és egyszer sem került rá sor, és az írásaimban sem mutatkozott meg. Mindez annak a jele, hogy az emberben többféle berögződött, de eltérő stílus is jól megfér egymás mellett – többek között ez is oka annak, hogy idegen nyelvet egyáltalán lehetőségünk van megtanulni. Itt azonban megint csak sietve hozzá kell tenni: EGYÉNI STÍLUSBAN!

Mivel az idegen nyelv alapjainak egyéni jellegű elsajátítása után kell, hogy következzen a szerep- és kompetencia-repertoár bővítése, és majd csak erre jön rá egy bizonyosfajta „hétköznapi szónokkészség” fejlesztése, ami a közoktatásba sajnálatosan megelőzi még az elsajátításnak az időpontját is.

Vagyis, amint látjuk, ha biztos alapokon nyugvó idegen nyelvi bázist akarunk kialakítani, akkor az egyéni beszédcselekvés sajátosságait kell előbb idegen nyelvi alapokra helyezni és abból lehet majd kiindulni a bizonyos „társalgás” felé. Az egyéni beszédmód elsajátításához előbb pedig önálló tartalom adását kell megszervezni, vagyis meglévő tartalmi tapasztalatait kell „idegennyelvűsíteni”.

Erre szolgálna a GPSV alapmódszere.

E rész címe: „Szociális megkötöttségekkel való kommunikálás képessége.” Ez arra utal, mint már mondottam, hogy az általunk kifejtett tartalmat a beszélgető partnerhez vagyunk képesek „idomítani”. Az eredeti lista összeállítója is azt mondja, hogy ez az „anyanyelvi beszélőre” igaz. Az anyanyelvi beszélő pedig az anyanyelvét használva képes erre. Hangsúlyozni kell, hogy itt az ANYANYELVRŐL van szó, ami pedig nem állhat mintaként az előtt, aki 12-14 éves kora után kezdi a nyelvet nem 2.. hanem idegen nyelvként tanulni!

Másként: a nyelvtanuló széles spektrumú nyelvi kompetenciája ugyanúgy hosszú fejlődés eredménye, mint a célnyelvű anyanyelvi beszélőé. Ha szemléltetni akarjuk, akkor a tanulás kezdetén mind a csecsemőnek, mint a felnőttnek elvileg azonos esélyei vannak az adott nyelv elsajátítására. A párhuzam azonban pontatlan, mivel az eredeti, meglevő, kulturálisan is kötött anyanyelvi kompetencia erős negatív transzferként hat, így inkább a felnőtt számára ez kétszeres hátrányt jelent.

            Talán összetett hasonlat de a célnyelvi beszélő nyelvi kompetenciájával versenyre kelni annyit jelent, mintha az egy profi futó lenne, az ő nyelvi miliőjébe született csecsemő fél-lábbal, az idegen nyelvi kompetenciával bíró pedig láb nélkül indulna. Vagy: az anyanyelvi maga a csecsemő + 1 testsúllyal, az idegen nyelvi pedig +2 testsúllyal indulna el.

            Röviden: az anyanyelvi kompetencia megcélzása (idegen nyelvként tanulva azt) csak nagyon ritka esetben sikerül (mert sikerül!) de ilyenkor pár dolog feladásával jár. è Sokan mondják, hogy idegen nyelvet igazán csak az ún. „nyelvországban” lehet megtanulni.

            Talán pontosítsuk a képet: Megtanulni nem lehet, csak idegen nyelvtanulásból átmegyünk második nyelv tanulásba. A dolog tovább bonyolódik, ha azt vesszük, hogy sokan, akik direkte nyelvtanulási szándékkal utaznak ki, azok kénytelenek munkát vállalni ami mellett a nyelvtanulás háttérbe szorulhat így a dolog hatékonysága ugrásszerűen csökken.

            Vagyis az „idegen nyelvként tanulom, a környezetből nem kapok támogatást, megerősítést, gyakorlást-ból” átmegyünk a „második nyelvként foglalkozok vele, nem tanulom, de a környezettől kapok megerősítést, gyakorlást, támogatást-ba”.

            Hatalmas jelentőségű az ilyen külföldi tartózkodás, jellemformáló, elsősorban azonban ÁLDOZAT VÁLLALÁST követel.

            Számos esetben ugyanis az illető „kint ragad” – fizikailag vagy mentálisan.

            Tehát a nyelvtanulás eme ideálisnak tartott módja olyan mellékhatásokkal bírhat, amik elfeledhetik az eredeti (nyelvelsajátítási) célokat. Amellett, hogy hatékonysága sajnos még így is erősen kétséges.

            Továbbá: amikor valaki kiutazik nyelvtanulási céllal óhatatlanul is el kell, pontosabban el fog sajátítani egy szerepet, méghozzá a külföldi szerepét akár tetszik neki, akár nem, és ennek megfelelő, érett lereagálására kevesen képesek.

            Van, aki olyannyira beleszokik az idegen nyelvbe, hogy hangképzési szokásai is teljesen átformálódnak (lásd. az én „őzésem”) és itthon nézik külföldinek, vagy beszédhibásnak. További szemléltetésként jó példa lehet a különböző szakmák járatos és képzett szakembereinek a hirtelen felcserélése. Elképzelhetőnek tartanánk-e, hogy egy hídépítő mérnököt felcseréljük egy belgyógyász orvossal és csak úgy lássák el egymás feladatát? Míg „praktizálhatnak” mindkettejüknek kb. ugyanannyit kell tanulniuk és gyakorolniuk – egymás területén mégis beláthatatlan hátránnyal kellene szembenézniük, még akkor is, ha hirtelen minden vágyunk az lenne, hogy legalább olyan jól értsenek a másik feladatáshoz, mint a sajátunkéhoz.

            Ennek analógiájára a nyelvhasználati alapsajátosságok is erősen meghatározzák a nyelvtanuló idegen nyelvhasználati preferenciáit is. A szóban is és írásban is magát igényesen kifejező ember nagyobb feladattal néz szembe a tanulás kezdetekor, mint az alig író, olvasó, az igényes kifejezésre nem adó társa /mondhatnánk, hogy nyelvi szempontból nagyobb a „tabula rasa”-ja, még ha értelmileg szegényesebb is/.

            A „szociális megkötöttségekkel” megfelelő kezelése elsősorban ÁTFOGALMAZÁSI KÉPESSÉGET jelent, ami az alapszintű tudás többszörösét jelenti, különösen, ha az adott életkori vagy státuscsoport nyelvre jellemző, de az alapismeretekből és az anyanyelvi kompetenciából nem levezethető sajátosságokról van szó.

            (pld magyarul a „járat” kifejezést használjuk a személyszállító repülésben az adott időpontú adott útvonalra, az angolok viszont a „repülés” szót (flight). Az „örvendek” megfelelő szituatív párjaként a „How do you do”-t használják.)

***

Folytatásban: 4. Nyelvi készségek széles skálája

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.