http://images.learningresources.com/images/products/en_us/detail/prod6300_dt.jpgA magyar szóképzés ugyanolyan bonyolult és szövevényes, néha merőben illogikusnak tűnő, mint bármely más nyelvé – csak a magyar anyanyelvűek érzik magától értetődően logikusnak és egyértelműnek.

Kép forrása:

Ajánlott olvasmány:

A magyar nyelv nem logikusabb, mint a többi, hanem éppen annyira logikátlan, mint bármelyik másik – avagy: Bevezetés a magyar nyelv logikátlanságának és ésszerűtlenségének a világába…

***

A cikk címében lévő aprócska szóviccet egy egyszerű élelmiszeripari segédmunkás mondogatta nekem, aki a nyári munkám során mellettem dolgozott, és próbálta a szalagmunka elmegyilkos unalmát az állandó viccelődéssel csökkenteni…

A szóviccecske arra mutat rá, hogy a nyelv a szinonimakincséből bizonyos szavakat önkényesen kiemel bizonyos jelentések leírására, és ezeket a szinonimákat nem lehet csak úgy felcserélni. A szinonimák általában önálló életet is élő szavak, jelentésükben sokszor egyenértékűek, szókapcsolataikban azonban nem. A „számol” és a „számít” szavak alapjelentése csaknem ugyanaz (az első elsősorban a számokkal való műveletvégzésre, a második inkább a végeredmény kiszámolását jelenti). Képzett alakként azonban a „számológép” és a „számítógép” alatt teljesen mást értünk. Ilyen példa lehet továbbá a „takar” és a „fed” – a „takaró” jelentése azonban szinte összetéveszthetetlen a „fedő” jelentésével. „Egyik kutya, másik eb.” Ez alatt mindenki azt érti, hogy két dolog egyformán rossz. De a „kutya hideg van” kifejezésben soha nem fogalmaznánk úgy, hogy „eb hideg van”, hasonlóképpen a „kutya meleg” esetében sem. „Az egyik 19, a másik 1 híján 20.” Ebben a kifejezésben pedig hasonlóképpen azt fejezzük ki, hogy hiába a megfogalmazás különbsége, a lényeg egy és ugyanaz. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a kollokációk egy nyelvben igen fontos jelentés-megkülönböztető szerepet játszanak. Nem törvényszerű társulások ezek, hanem erősen hagyományvezéreltek.

Lépjünk tovább mindezzel a magyar nyelv felé, méghozzá a szóképzésünk irányába. Szókincsünk tekintetében léteznek olyan „szóképzési egyenértékűségek”, amik szinte ugyanazt jelentik, mégis – az elterjedt forma helyett annak egyenértékű, de nem megszokott formáját használnák, az furcsának, idegenszerűnek, sőt magyartalannak éreznénk, holott ezen szavak képzése tökéletesen megfelel a magyar szóképzési szabályoknak.

Nézzünk meg erre egy egyszerű példát!

Az ablakokat eltakaró, elhúzható textíliát „függöny”-nek nevezzük, és nem „lógony”-nak. DE mi a különbség ebben az esetben a „függ” és a „lóg” között? A mondhatjuk, hogy azért függöny, mert azt tudatos tevékenység által helyezzük oda, vagyis odafüggesztjük, és nem egyszerűen csak felhajítjuk a karnisra, hogy az pusztán csak lógjon – mivel a „lóg” esetében érezhetünk valami „hanyagságot”. Mondhatjuk persze, hogy a „felfüggeszt” nem olyan szigorú jelentésű, mint a „fellógat” – a különbség ez esetben nem csak „árnyalatnyi”!

A „függ” esetében ezt írja a M.É.K.: „felül rögzítve lefelé lóg”; míg a „lóg” jelentését így írja le: „fent rögzített, súlypontján alul megtámasztás nélküli helyzetben van; függ”. Nos, ettől nem lettünk okosabbak, mivel a definíciók felcserélhetők, és kölcsönösen leírják egymást. Ezért szinonimák – a képzett alakjaik és kollokációikról azonban már nem mondható el mindez. A „függés” nem összekeverhető a „lógás”-sal. Az, hogy „függök tőled” teljesen mást jelent, mint az, hogy „lógok tőled”. Olyan pl. van, hogy „lelógat”, olyan azonban nincs, hogy „lefüggeszt”. Ha az ember „lógatja az orrát”, akkor értjük, hogy szomorú; azt azonban már teljesen másnak érezzük, ha azt halljuk, hogy „függeszti az orrát”. A szemét az ember valamire „függesztheti”, de nem „lógathatja”… A „lóg a levegőben” a „függőben van” kifejezéssel nem felcserélhető – ugyan azt, hogy „függ a levegőben” már inkább fizikálisan tudjuk elképzelni, míg azt, hogy „lógóban van”, bizony már tarkóvakargatással fogadnánk.

Látjuk tehát, hogy bizony a szinonimák használata önkényesnek mutatkozik – nem szigorú logika mentén képződnek ezek a kifejezések. A nyelvi hagyomány hatalmát érezzük működni magunkban, amikor a nem megszokott, de a magyar szóképzés szabályrendszerének megfelelően képzett szóalakokat látjuk, vagy halljuk.

A magyar szóképzés ugyanolyan bonyolult és szövevényes, mint bármely más nyelvé – csak a magyar anyanyelvűek érzik magától értetődően logikusnak és egyértelműnek. Mindezek akkor érthetők meg igazán, ha tömegével látunk olyan kifejezés párokat, ahogy a létező és használt forma mellett egy olyan áll, ami ugyanúgy betölthetné a megszokott alak helyét… mégsem az tölti be, de nem nagyon tudnánk még mi, anyanyelvű magyarok sem megmagyarázni, hogy miért. Másik eset az, amikor bizonyos fogalmak képzésére használt képzőt más szavak esetében nem használjuk, és az úgy képzett formát idegennek, zavarónak, furcsának, magyartalannak érezzük, holott mindössze csak arról van szó, hogy… nem azt szoktuk meg.

Az anyatejjel magunkba szívott nyelvi hagyomány elemi erővel utasít el mindent, ami nem megszokott – kóstoljunk bele ebbe az érzésbe, hogy megértsük azokat, akik foggal-körömmel védeni igyekeznek valamit, amit nem feltétlenül a logika, valamiféle törvényszerűség és az ésszerűség alakított ki, hanem a puszta szokás.

A „függöny” tehát nem „lógony”, de nem is „függvény”!

A következőkben az egyszerűség és átláthatóság kedvéért nem írok összekötő szöveget ott, ahol nincs szükség rá.

  1. A „horgony” nem „horgol” semmit, hanem beakad a fenékbe – mégsem „akasztony”-nak hívjuk.
  2. A „járda” arra való, hogy azon a gyalogosok járjanak, menjenek oda, ahová menniük kell – senki nem nevezi „mende”-nek, sem „gyalogolda”-nak. (Igaz, létezik ugyan „mende-monda”!) A „járdán” mégis a „gyalogosok” járnak, nem „járók” vagy „gyaloglók”. Aztán – a „járda” az a hely, ahol a gyalogosok járnak, míg az út az, ahol a járművek közlekednek – kerekeken gurulva, mégsem nevezzük azt „guruldá”-nak.
  3. A buszok, vonatok, egyéb tömegközlekedési eszközök rendszeresen mennek, járnak bizonyos útvonalakon, ezért hívják őket „járat”-nak – a „menet” szót senki nem használja ebben az értelemben, holott erre is megfelelő lenne.
  4. Az „étkezik” igéből képzik az „étkezés” és „étkezde” szavakat – a köznyelvben az „étkezik” szót nagyon ritkán használjuk, talán azért, mert túlságosan választékosnak tűnik. Az „eszik” igéből képezzük az „evés” főnevet, amely természetesen az „étkezés” szinonimája – az „étkezdét” mégsem nevezi meg senki az „evészde” szóval, holott ez egy köznyelvibb igéből képzett helymeghatározás lenne.
  5. Az „óvoda” a gyermekeket általában azért felügyeli, gondozza, amíg a szülők dolgoznak – de sehol nem említik „védőde” név alatt, és a „(gyermek)gondozó” alatt is teljesen mást értenek, mint az „óvoda” alatt. Az „óvoda” tehát óv, mégsem nevezzük „óvóhely”-nek, holott az.
  6. A „monda” egy epikus népköltészeti műfaj, amely a rögzítését megelőzően szájról-szájra járt, vagyis generációról-generációra egymásnak mesélték, elbeszélték; az eredete is a „mendemonda” szétbontásából ered – nem lett belőle „elbeszélde”; ez azért is furcsa, mert az „elbeszélés” viszont az irodalomban mindig is írott műfajnak számított.
  7. A „sebészet” sebek és sérülések ellátásával foglalkozik – mégsem nevezik soha úgy, mint „sérülde”, „sérülészde” vagy „sérülészet”. Mint ahogyan a „szülészet” sem lett „szülde”.
  8. Az „esküvő” szinonimája a „házassági ünnep, esküvő, lakodalom” szavaknak – de sehol sem hallhatunk olyat, hogy „nászuló”. Az „eszküvő”-n a házasulandó felek esküt tesznek egymásnak a házassági hűséget illetően – egyikükre sem mondják, hogy – „nászik” avagy „nászol”.
  9. A „sajtol”, „présel”, „nyom” szavaink alapjelentése azonos; ez pl. látható a „vmit vmiből kiprésel/kisajtol/kinyom” kifejezésből is. A „sajtó” szavunkat és kifejezéseit mégis szinte sehol sem cserélhetjük fel a „prés” szavunkkal, és annak összetételeivel.
  10. Az „élmény” szó egy érzelmileg, lelkileg átélt eseményt, vagy történést fejez ki; a köznyelv elsősorban pozitív értelemben használja, tehát amikor vki vmit élvez, vmin jól szórakozik, vagy valamitől vidám – mégsem hallunk ezen jelentések finomabb megkülönböztetésére a olyan szavakat, mint pl. „élvezmény”, „szórakozmány”, „vidámmány”.
  11. Az „ingatlan” ellentéte az „ingóság”, de miért nem „ingovány”?
  12. Az „iromány” és „olvasmány” alapján szoktak dolgokat eljátszani – ezeket azonban sosem evezik „eljátszmány”-nak.
  13. A „füzetet” lapokból fűzik össze, de talán mégsem a lapok összekapcsolási módja a legfontosabb jellemzője (manapság pl. már nem is fűzik hanem kapcsozzák) – mégsem „lapzat”-nak nevezik, holott ez ma már definitívebb megnevezés lenne.
  14. Teljesen természetesnek vesszük a „madarász, halász, horgász, egerész, lovász” szavainkat – míg olyat sosem hallunk, hogy „kutyász” vagy „macskász”.
  15. Aki „úszik” az az „uszodába” megy, ahol lehet, hogy van „csúszda” is ahol, ha akar akkor le-„csúszik” – ha a „csúszik”-ból csinálhatunk „csúszdát”, akkor az „úszik”-ból miért nem csinálunk „úszdát”?
  16. Az a hely, ahol az ember „megszáll” a „szálloda” – no, de az a hely, ahol az ember megpihen, az miért „pihenő hely”, és miért nem „pihende”?
  17. Amit felépítenek, az az „épület” – a lerombolt épület miért nem lehet „rombolat”?
  18. A „festészet” a „festményeket” megalkotó képzőművészeti ágat jelöli – míg a rajzműveket rajzolással megalkotó képzőművészeti ág neve nem „rajzászat”, de nem is „rajzolat”. A „festmény” rajzi megfelelője nem „rajzolmány”, mert annak inkább a „mázolmány” lenne a megfelelője a festészet terén, ami nem művészi színvonalú alkotást jelöl.
  19. Az „íjászat” miért nem „nyílászat”? Azért vajon, mert az íjászat fejlődése tkp alapvetően az íjak és nem a nyilak fejlődése? Ezzel párhuzamosan: a „lövészet” miért nem „puskászat”, hiszen itt is a lőfegyverek fejlődése az elsődleges – a lövés-technika nem fejlődött akkora mértékben. A „fodrászat” miért nem „bodrászat”, vagy „(haj)vágászat”, nem beszélve a „hajászat”-ról?
  20. A kertekkel a „kertész(et)” foglalkozik, az erdőkkel az „erdész(et)” – a virágokkal azonban nem a „virágász(at)”, a fákkal pedig nem a „fász(at)”. Ha azonban az erdőkkel az „erdész” foglalkozik, akkor az egyéb földrajzilag jelentős képződményekkel miért nem a „dombász”, a „hegyész”, a „síksász”, esetleg a „szavannász”, nem beszélve a „sivatagász”-ról?
  21. A „talány” a „talál” szóból ered, mégis olyan problémát jelez, aminek még nem találtuk meg a megfejtését. Sokkal pontosabb erre a „rejtvény”, igaz, ez valami szándékosan még nem elárult, és valaki által szándékosan rejtett, titkolt megoldással bír – tehát akár „titkolvány” szóvak is jelölhetnénk! Sokakkal fordul elő, hogy egy problémára korábban tudott, ismert megoldást, de már elfelejtette, vagy nem jut az eszébe – ez lehetnek akár „elveszény”, vagy „feledvény” is!
  22. Aki „mélyít”, az valamit mélyebbé tesz; ennek szinonimája a „mélyeszt”; a kettő között alapvető jelentéstani különbség az, amit a „belemélyít”-„belemélyeszt” különbségében láthatunk: az első még mélyebbé tesz egy üreget, a másik az üregbe juttat, dug valamit. – Kérdés, hogy a „magasít”-nak miért nincs pl. „magasoszt” párja? Itt az első ráépítéssel tesz magasabbá, míg a nem létező párja az alulról felfelé tolással való magasabbá tételt jelentené.
  23. Az „újonc” egy tevékenységi körbe éppen belépett, abban még nem gyakorlott egyént jelent – azt azonban, aki már régóta tevékenykedik adott körben, azt sosem nevezik „régonc”.
  24. A virágos növény, amikor virágot hoz, az „virágzik”. Aki „füvet szív”, arra azt mondják, hogy „füvez” – aki éppen fákat ültet, az azonban sosem „fázik”.
  25. A „dülöngélő” embert egy másik ember „támogat”-ja – a „düledező” épület azonban nem mozog, vagyis nem „dülöngél”, hanem apránként esik darabokra. Az ilyen épületet általában nem „támogatják”, hanem „(meg)támasztják”, és sosem „támasztogatják”.
  26. Ha valami céltalanul ömlik ki valahová, akkor legfeljebb foltot vagy tócsát hagy – ezt sosem nevezik ebben az esetben „ömleny”-nek, mivel ez csaknem kizárólagosan csak a „vérömleny” jelentésben használatos, sosem „ömlény” formában.
  27. Amikor a gazda kiszórja gabonát a baromfiudvarban, akkor a magokat a szárnyasok „felcsipegetik”, sosem „bemagolják”, holott azt, amikor az „abrak” a patások elé kerül, az már „abrakolás”.
  28. A szóképzés egyik sokoldalú szereplője a „lap”, mivel a legkülönfélébb, egymással fel nem cserélhető igét tudunk készíteni belőle – aki „lapoz” az egy könyvet oldalanként gyorsan áttanulmányoz, átnéz; aki „(le)lapol”, az a gép- vagy famegmunkáláskor az anyagban sík felületet hoz létre; aki „laposít”, az egy nem sík felületet síkká tesz; aki „lapít”, az tkp elbújik vmi, vki vagy pl a felelősség elől; hasonlóképpen a „lapul” jelentésében.
  29. A „szó” sem egyértelmű már, ha mást képzünk belőle – aki „szaval”, arra nem azt mondják, hogy egyszerűen csak szavakat mond, hanem egy szavanként betanult verset, sosem prózát, holott az is szavakból áll, és azt is szavanként kell megtanulni. Aki „szavaz”, az ezt nem feltétlenül teszi szóban – mert még egy demokráciában is függöny mögött, némán lehet „szavazni” – a „szavazat” sem szóban, szavakkal történik, legalábbis papíron, mert ott többnyire elegendő egy jelet tenni. A „szózat” pedig nem egyszerűen egy szavakból álló szöveget jelent (holott, ha az „üzen”-ből jön az „üzenet”; a „mond”-ból jön a „mondat”; … no de akkor a „szó”-ból jönne a „szózat”?), hanem egy ünnepélyes, általában egy egész országhoz szóló beszédet, költői megnyilvánulásokkal. És tudjuk mindannyian, hogy a jó „szónok”-ot nem a szavak teszik szónokká, hanem az előadásmód.
  30. Ami „esik”, az „hullik”, de… az „eső” bár „esik”, sosem nevezzük „hulló”-nak. Az „esőkabát” sosem „hullókabát”, és a „fejére esett” jelentését sosem kevernénk össze a „fejére hullik” jelentésével. Az „egy főre eső madarak száma” pedig végképp nem cserélhető fel az „egy főre hulló madarak számával”…
  31. Aki valakinek a részére, vagy egy adott munkára „bért” állapít meg, az „bérez” – a „bérel” ebben az esetben sosem használatos – bár tény, hogy a munkaadó tkp. adott bérért veszi bérbe az illető munkaerejét.
  32. Ugyanez a helyzet a „határ” esetében is – aki „határoz”, az dönt egy ügyben; aki azonban „határol”, az vagy konkrét, vagy átvitt értelmű kereteket állapít meg valami részére. A „határ” szinonimája a „korlát” – ez a „határol” esetében hasonlít a „korlátol” jelentéséhez, a „korlátoz” azonban nem hasonlít a „határoz”-hoz.
  33. Az „iroda” alakja jól illeszkedik a funkciójához – a könyvtárakban mégis olvasóteremnek nevezik a kifejezetten olvasásra berendezett helységet, az „olvasda” senki fejében meg sem fordulna, holott létezik „csúszda”, „uszoda”, „tanoda”, „étkezde”, „mosoda”…
  34. Vannak „nem fokozható” melléknevek; pl. a „belvárosi” fokozott alakjaiként sosem olvashatunk olyat, hogy „belvárosibb” és „legbelvárosibb”; fokozásra esetleg a „belvárosias” alakot használjuk: „belvárosiasabb” és „legbelvárosiasabb” alakban, felsőfokban talán „a leginkább belvárosias” szerkezetet fordulna elő.
  35. Mindennek megvan a maga „ára”, no de – aki a portékát, mint „eladó” árusítja, az tkp. „áruló”, mégis mindig inkább „árus”-ként emlegetjük. Aki titkot „árul” el, az azonban sosem neveztetik „árus”-nak. A titkokat jó pénzért eladó „áruló” azonban sosem „eladó”.
  36. Az „út” is érdekesen viselkedik, amikor igét csinálunk belőle – aki pl. egy utat hoz létre, az sohasem „utasít”, még kevésbé „utal”; és aki személyszállításra kezd használni egy járművet, az szintén nem „utasítja” azt. Természetesen, amikor valakit „utasít”-unk, akkor kijelöljük a számára a tevékenységének az „út”-ját. Aki „utal”, az azonban sohase, „utaz(ik)”.
  37. A „sikerül” szinonimája a „sikerrel jár” – akinek valami nem sikerül, az azonban nem „kudarccal jár”, hanem „pórul jár”, vagy „kudarcot vall”; kérdés, hogy a sikeres miért nem „vall sikert”? Ami „sikerül” az „sikeredik” is, de ami „kudarcot vall”, az miért nem „kudarcol”?
  38. Ami „foszlik”, arról „foszlány”-ok foszlanak le – ami „omlik”, arról azonban nem „omlány”-ok omlanak le.
  39. Ha valaki valamit „csodál”, akkor az szerinte „csodálatos” – ha azonban valami „borzalmas”, az soha nem „borzalmatos” legfeljebb „borzongató”, és az ember nem „borzal”-ja.
  40. A „szünet”-ből származhat a „szűnik”, – no de, a „múlik”-ból származna a „mulat”? Már csak azért, mert aki „szünetet tart”, az gyakran „mulatással múlatja az időt”.
  41. Aki „sorol” az nem „soroz”; aki „gyalogol” az nem „gyalogoz”; aki „vasal” az nem „vasaz”; aki „felel” az nem „felez”; aki „gondol” az nem „gondoz”; aki „fülel” az nem „fülez”; aki „kezel” az nem „kezez”; aki „fejel” az nem „fejez”; aki „vizel” az nem „vizez”, aki „könyvel” az nem „könyvez”, aki „rezez” az nem „rezel”…
  42. A „lábatlankodik” az tkp „téblábol”, vagyis „lába alatt van” – a „lábatlankodik” tehát nem valószínű, hogy a pl. a „kilábal” ellentéte lenne. Ha azonban az ember „lábatlankodhat”, akkor esetleg „kezetlenkedhet” is? És ha igen, akkor ez utóbbi a „kezeskedik” ellentéte lenne?
  43. A „ügyesség” általában pozitív tulajdonság – ha azt mondjuk valakire, hogy „ügyetlenkedik”, az negatív jelző – rendben, de mi van akkor azzal, aki „ügyeskedik”?
  44. A házunk táján sem árt körülnézni… Aki „házimunkát végez” az nem „házasmunkát végez”. Furcsa, hogy még azt is „házasember”-nek hívják, akinek nincs háza, csak felesége, vagyis csupán nős.
  45. Előbbiekhez – a féri, akinek felesége van, az „nős” és nem „feleséges”; a nő azonban, akinek férje van, az nem „férfis”, még csak nem hanem „férjezett”. A hűséges férfi pedig csak azelőtt „nőzik” mielőtt „nősül” – a nőkre azonban sosem mondják, hogy „férfizik”… igaz, olyat mondanak, hogy „pasizik”, meg „hapsizik”… Idevonatkozik az kis minidialógus, amelyben egy nőt megkérdeznek, hogy van-e férje, mire az azt válaszolja, hogy „igen, van, de nem az enyém.”
  46. Akinek jó „formája” vagy „alakja” van, arra azt mondják, hogy „formás”, azt azonban soha, hogy „alakos”. Aki „alakul” az „formálódik” – ebben az esetben soha nem mondjuk, hogy „alakoskodik” ( – legfeljebb azt mondhatnánk, hogy „alakosodik”, de ebben az értelemben és formában még nem hallottam senkitől és nekem sem jutna eszembe így használni).
  47. Aki jól ért a lőfegyverek használatához, azt „lövész”-nek nevezik. Aki „lő” az „tüzel egy lő/tűzfegyverrel”, mégsem nevezik soha „tüzész”-nek, sem „tüzér”-nek… ez utóbbi az ágyúk kezelőjére használatos.
  48. A „lángész” vagy „lángelme” sokszor már a jelenlétével is „parázs hangulatot” teremt, és csak úgy „szikrázik körülötte a levegő”, mert esetleg mestere a szellemességnek… mégsem nevezik soha „tűzmester”-nek.
  49. Ami valamit „megtámaszt” annak „támaszként” szolgál, nemcsak konkrét, hanem átvitt tértelemben is, amikor azt mondjuk, hogy valaki valakit „támogat”. A fizikában létezik ez erőknek „támadáspontja”, ahol valami valami másnak nekifeszül, más szóval „tám(aszték)ot ad neki egy adott pontban” – ez alapján, ami „támogat”, az egyben „támad” is?
  50. Létezik „férfiasság” és „nőiesség” – de mi a helyzet a „legénység”-gel? Azért neveznék így a hajók személyzetét, mert nem házasok, illetve nem nősültek még meg? Az „agglegények” mellett nem „aggleányok”, hanem „vénlányok” szerepelnek ugyanazon kategóriában, de sosem hallani „vénlegények”-ről.

…… stb., stb., stb. ….

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://bs-gerillanyelveszet.blog.hu/api/trackback/id/tr274785046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása