7. „Folyamatos diskurzusra való képesség”

            A folyamatos beszéd az, amit sokan célként tűznek ki a nyelvtanulás során. Megjegyzendő, hogy az angolban a beszélt nyelvre, az anyanyelvre sokszor használják a „TONGUE = nyelv”, mint testrész utalást, míg az írásra/kézírásra, mint jellemzőre a „HAND = kézfej” szavakat, ami a többi nyelvben nemigen van meg ilyen formában. A magyarban is a „nyelv” szót használjuk, ami egyértelműen (sok más nyelvhez hasonlóan) a nyelv szóbeliségét helyezi előtérbe. A legtöbb panasz is azzal kapcsolatos, hogy „hiába a sok munka, nem tudnak megszólalni a diákok”. Vagyis az iskolákban keményen dolgoznak a tanárok, de az eredmény alig érzékelhető, vagy hosszú idő után is igen-igen gyér csupán.

            A „folyamatos diskurzus” az a cél, amire a nyelvtanulás során az emberek többsége vágyik, még akkor is, ha alapvetően magába forduló, többnyire magának való, keveset beszélő típus valaki.

            Kevesen vannak, akik eleve a fordítást teszik meg egyedüli célnyelvi céljukká és nem törődnek a beszédképességük állandó javítgatásával, csiszolgatásával, fejlesztgetésével.

            Nyelvi téren az alap-parancs a beszéd, vagyis a direkt interaktív kommunikáció – megdöbbentő, hogy Magyarországon ezt mennyire nem veszik tudomásul a tananyagok fejlesztői. A mai kommunikatív szólamokkal álcázott modern, kvázi nyelvtani-fordító módszerek, pontosabban gyakorlat /itt Magyarországon/ egyre inkább eltávolodik az ideális céltól.

            Erősen ellentmondásos az a tény, hogy míg mindenki valamelyest tisztában van a nyelvi képességek használati nagyságrendjeivel /lásd. Beszédértés-hallás: 10³, beszéd: 10², olvasás: 10, írás: 1, de valószínűbb, hogy a hatványkitevők között van exponenciális kapcsolat!/ mégis a legritkábbak segítségével akarjuk a leggyakoribbakat kialakítani. Olyan ez, mint egy focistának megtanítani a legfurfangosabb cseleket, de nem futtatni – és a meccs 3.-4. percében már teljesen kifulladt és alig találja el a labdát. Másik példa: felülről nem lehet elkezdeni egy piramis, de még egy ház építését sem, pedig az írásbeli fogalmazás kihangsúlyozása bizony ez!

            A „folyamatos diskurzus” meghatározásában a „folyamatos” minősítés nemi magyarázatra szorul.

            A folyamatos beszédnek sokféle egyéb minősége és megjelenési formája lehet. A folyamatosság a bekezdésszerű és terjedelmű mondanivalókra való rövid reagálástól, a hosszú, önálló monológokig terjed (történetmesélés, vélemény kifejtése, stb.) A diskurzus is sokféle lehet, lehet négyszemközti párbeszéd, de lehet nagy társaságban való, a témához kapcsolódó hosszabb közbeszólás is.

            Ismét el kell oszlatni azt a félreértést, hogy az idegen nyelvet úgy tanítsuk és abból is olyan formákat pld. csak intim kapcsolatokban lévő beszélgetőpartnernek mondanánk (mint pld. a kötőmód, vagy a feltételes III szerkezet) vagy amikkel narrátori módon írjuk le az aktuális eseményeket – mert mindezek igenis erősen függnek a beszélő személyes preferenciáitól. Fontos szempont, hogy az idegen nyelv tanításakor nem TÁRSALKODÓKAT képezünk ki, hanem KOMMUNIKÁLÓ KÉSZSÉGET.

            Ha az anyanyelvihez hasonló folyamatosságot szeretnénk kialakítani (ami ugyan irreális elképzelés, ámbár nem illúzió) akkor eleinte óhatatlanul meg kell alkudnunk egyfajta igénytelenséggel, mivel a folyamatosság azt is jelenti, hogy a hibák és a lexikális hiányosságok nem szabad, hogy akadályozzák a tempót.

            Ebből következik azonban az is, hogy ezt a lendületet a gyakorlás folyamán különféle mankókkal segíteni lehet. Pld. anyanyelvi sebességű felolvasás (dialógus, monológ, stb.)

            Sokan említik a „folyamatos beszéd”-et elérendő célként és ebből sok nyelvi tananyag olyan irreális feladatokat állít fel, amit képtelenség az adott gyakorlási előzményekkel elvégezni.

            Mert mi kell a folyamatos beszédhez (amellett, hogy az illető az adott nyelv anyanyelvi beszélője)?:             Megfelelően nagy szókincs, ami alatt nem a pontosan, egyszóval megfogalmazhatóakat értem, hanem azt az általános szókincset, amivel a bonyolultabb dolgokat körül lehet írni, definiálni lehet – ilyen a Basic English szókincse, pld. A nyelvtani ismeretek közül a legfontosabb mondatszerkesztési, szórendi ismeretek a legfontosabbak, amiket lexikai oldalról támadják a különböző névmási formák.

            Mindezek mellett különösen fontosak a mindenféle témához használható kifejezések, stb., amik általában ugyanolyan formában bukkannak fel. … Mindezek azonban nem sokat érnek, ha nem tudjuk követni a kommunikációs környezet lendületét azzal, hogy felfogjuk a számunkra fontos információtartalmat – ez pedig a beszédértési képesség területe – vagyis a beszédértési képesség jóval megelőzi a folyamatos beszéd képességét, mintegy megalapozza azt.

            Tény és való, hogy a gyerekek az anyanyelv elsajátításakor a beszédkészséggel mintegy le vannak maradva a beszédértésükhöz képest.

            Mindenkire igaz az, hogy a beszédsértése fejlettebb, mint a beszédkészsége – nagyon egyszerűen szemléltetve ezt: ha valaki követ egy hangzó szöveget, a szöveg lendületével képes lehet azt értelmezni, viszont azt azonnal, mechanikusan visszaadni nemigen lenne képes /ez egyébként a beszédértést és képességet fejlesztő gyakorlatként mindenféle szónok és bemondó, hírfelolvasó, riporter képzésben benne van/.

            Másik változata ennek az, hogy elolvasva automatikusan képesek vagyunk értelmezni egy szöveget, míg értelmezés nélkül felolvasni csak kevesen tudnák úgymond „kapásból”. Vagyis – míg az értés egy receptor és neuron-szintű, vagyis vegyi és elektrolit szintű gyors folyamat, vagyis lényegében erősen közelít a passzív reagáláshoz, és jellegében ugyanolyan passzív és önkéntelen folyamat, mint a látás; addig a beszéd, mint hangadás már a megfelelő testhelyzet felvételétől is függ, a tüdő munkájától és a hangképző szervek munkájától és a beidegzés jellegétől, stb. vagyis erősen aktív, tudatos, kulturálisan erősen meghatározott, és egyéni sajátosságokat hordozó, képességfüggő aktív tevékenység.

A dolog lényege tehát: a folyamatos diskurzus elérésének feltételei

– magas szintű beszédértési készség /ami napi több órás élő szöveg hallgatásával elérhető/,

- a beszélőszervek célnyelvi gyakoroltatása /ami kb napi 20-30 perces aktív beszédtevékenységgel elérhető/.

            Ismét felmerül azonban a kérdés: mi legyen ezeknek a TARTALMA? /!!/

Egyszerű: aktív beszédprodukcióban mindenképpen személyes jellegű, stílusú anyag /a GPSV ilyen/, passzív értelemben pedig szinte minden, de ismétlődően!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.