Kép forrása: http://www.harmattan.hu/books/zzz_milyen_a_magyar_300.jpg

Sokak részéről elhangzott már, hogy „a magyar nyelv logikus”, amiben implicit benne van, hogy a más nyelvek nem azok, vagy kevésbé azok. Amikor egy ilyen kijelentés nyomán arra hívom fel a figyelmet, hogy a magyar sem logikusabb, mint a többi nyelv, akkor a vehemensebb vitapartnereim rendszerint „népellenség” és hasonló jelzőkkel illetnek, mintha csak valami magyar nép ellen folyamatban lévő összeesküvés támogatója lennék. Van, aki még azt is feltételezi, hogy ezen véleményemet épeszűen csakis úgy hangoztathatom, ha ez megélhetési érdekeimet szolgálja, vagyis valakik fizetnek nekem azért, hogy a magyar nyelv istenítőivel szembenálló álláspontot vegyek fel.

Úgy vélem itt az ideje, hogy közreadjak egy kis gyorsan összedobott vázlatot azzal kapcsolatban, hogy mi jut az eszembe akkor, amikor szükségét érzem annak, hogy a magyar minden nyelvnél logikusabb voltának gondolatát ne támogassam.

Íme tehát egy kutyafuttában összeállított lista azzal kapcsolatban, hogy a „magyar nyelv belső logikájában” (amire sokan hivatkoznak anélkül, hogy erről bármit is részletesebben kifejtenének!) milyen ellentmondások és logikátlanságok fedezhetők fel!

***

1. Első helyen a birtoklás kifejezése áll!

Sok nyelvben erre külön kifejezés áll rendelkezésre (have, haben, avere, avoir, havi…), a magyarban azonban olyan ellenérzésekkel kezelik a „birtokolni” igét, hogy sok kisebb szótárban nem is szerepel.

A magyar nyelv a birtoklást a részeshatározó esetű névmásból, a létigéből és a birtokolt dolog birtokos személyragos alakjával fejezi ki.

NEKEM + VAN + (vmi)-M

Használhatnánk a „bír”/”birtokolni” igéket is, de nem tesszük, holott az sokkal egyszerűbb és logikusabb lenne!

***

2. A részeshatározó félreértelmezhetősége.

Nemrégiben valaki ezt a példát hozta:

„Nekem van mit megköszönni.” – Nos, ebben a példában nem lehet a szövegkörnyezet nélkül eldönteni, hogy a mondat alanya az, aki részére mások tartoznának köszönettel, avagy a mondat alanya az, aki mások felé tartozna köszönettel. Ha a magyar önmagában logikus lenne, ilyen félreértések nem lennének lehetségesek!

***

3. A létige jelen idejű (nem) használata.

A magyar nyelvben a létige jelen idejű „VAN”, ill. „VANNAK” alakjait nem használjuk névszói illetve jelzői állítmány kifejezése esetén, csak akkor, amikor határozót kapcsolunk az alanyhoz, tehát állapotot, hollétet, stb. fejezünk ki, vagyis azonosításkor és tulajdonságok esetében nem. Mindez csak jelen időben van így, múlt és jövő időben már nem.

Az idegen nyelveket tanulók általában nehezen szokják meg, hogy számos tanult nyelvben a létigét mindhárom esetben használják – a magyarok szokták az idegen nyelveket logikátlannak tartani emiatt, holott éppenséggel a magyar nyelvhasználati szokásrendszer az, ami ebben „foghíjas”!

***

4. Kimondhatatlannak bélyegzett kérdőszavak és kötőszavak – melyikek, melyikeket, melyikeknek, stb.

Számomra érthetetlen, hogy miért nem vált a magyar beszédszokás részévé pl. „MELYIK” kérdő, és „AMELYIK” kötőszavunk/vonatkozó névmásunk

- többes számú („melyikek”, „amelyikek”);

- többes számú tárgyesetű („melyikeket”, „amelyikeket”);

- többes számú részeshatározós („melyikeknek”, „amelyikeknek”) használata.

***

5. A magyarban nem létező hangot az abc-be is bevettük – ’GY’.

A magyarban nincs olyan hang, amit a ’G’ hangunk lágyított párjaként használnánk. Az a hang, amit „GY”-vel jelölünk, a „D” lágyan ejtett párja, vagyis a következetes írásmódnak a „DJ” felelne meg – ez a hangkapcsolat „D+J” mindig „GY”-nek ejtendő („adjuk” ejtsd „aggyuk”), és ha külön ejtjük őket, ez helytelen kiejtésnek számít!

Egy részletes cikk a témában: https://www.nyest.hu/hirek/a-gy-torteneterol

***

6. A hangrendi egyeztetés: jobban hangzik, könnyebben ejthető, de szinte megtanulhatatlan!

Ehhez a ponthoz hozzátartozik, hogy az analizáló és a hajlító nyelvek is számos határozói jelentést sokszor elöljárókkal fejezik ki, a magyarban ezt inkább határozói ragokkal oldjuk meg. Az elöljárói rendszernél nincs hangrendi egyeztetés, a magyarban mindig, emiatt sok határozó ragunknak több alakja is van, vagyis azonos jelentéssel több alakot használunk!

Pl.

„IN” = -ban, -ben

„ON” = -on, -en, -ön

***

7. Az élhangsúly, ami a szavak végét, ahol a képzők és ragok, stb.-k vannak, sokszor érthetetlenné teszi!

A magyarban a szavakat az első szótagon hangsúlyozzuk, ami miatt a szavak vége kisebb nyomatékkal hangzik, holott a nyelvtani jelenségek igen gyakran a szavak végén történnek. Ha valaki csak egy kicsit is hadar, vagy elharapja a szavai végét, a beszéde teljesen érthetetlenné válik. Ez a hangsúlyozás egyáltalán nem logikus, mivel éppen a beszéd érthetőségét nehezíti meg!

***

8. „J” – „LY” – Az abc-nkben ugyanazon hangértéknek két forma felel meg.

A „ly” eredetileg önálló hang volt, de ma már a „j”-vel azonos kiejtéssel használjuk. Az írásuk mellett az abc-s nevük különbözteti meg őket: „j”= /jé/, „ly”= /ej/.

Ma olyannyira azonos módon kezeljük őket kiejtésileg, hogy amikor leírtam a jól ismert „Le a ’LY’-vel, ’éjjen’ a ’J’!”, és magam is azonos módon ejtettem őket. Amikor a témának külön vitatopic-ot nyitottam a Nyelvészfórumon, akkor a nyelvészeknek sem tűnt föl a hangzás. Én magam hívtam fel erre – hónapokkal később – a fórum üzemeltetőinek a figyelmét, és én magam javasoltam, hogy helyesbítsék a topic címét. Hosszas huzavona után, azóta így szerepel: "Le az ly-nal, éjjen a j!"

http://seas3.elte.hu/nyelveszforum/viewtopic.php?f=24&t=900

(A „J-LY” problémát a későbbiekben, egy külön írásban fogom terjedelmesebben is megvizsgálni.)

***

9. A helyesírás látszólagos egyszerűsége

Sokaknál a magyar helyesírás legfőbb alapelve az ún. „Úgy írjuk, ahogy mondjuk!” szabály, holott már ebben az alapelvben szereplő „-dj-„ hangkapcsolatot is /gy/-nek ejtjük (ahogyan az „ejtjük” szavunkat sem /ejtyük/-nek írjuk!)!

Lássuk részletesebben – a rendszeren belöl előforduló elvek ütköztetésével!

A magyar helyesírásnak négy alapelve van:

A kiejtés szerinti írásmód (más néven fonémikus írásmód), ami jól érvényesül a magyar tőszavak többségénél, azonban ahol az eredeti alak ma már nem levezethető mértékben módosult, csak nyelvtörténeti úton vezethető le, ott a helyesírás a ragok módosult alakjait is jelöli a szóelemző írásmód ellenében, pl. az igeragok és -jelek körében (lopóddzon - nem "lopódzjon"); a -val/-vel, -vá/vé főnévi ragok hasonult alakjainál (kenyérré  - nem "kenyérvé"); a múlt idő jelénél és a többes szám jelénél (tanított - nem "tanítt"; és emberek, falak, körök - nem "emberk", "falk", "körk" a hajók mintájára … Érdemes összevetni ezeket például az angol nyelv helyesírásával, ahol a morfémáknak (például főneveknél a többes szám jelének vagy igéknél az egyes szám harmadik személy vagy a múlt idő jelének) szinte mindig azonos a jele, a kiejtett változat különbségeitől függetlenül.) Továbbá szintén erős módosulásokon mennek keresztül a magyar nyelv története során módosult alakok (higgyen - nem "hiszjen"; lélegzik < lélek, nem "lélekzik", amit ma már inkább a „lég” tőszavunkkal lehet elsősorban kapcsolatba hozni, ami jobban megfelel a természettudományos felfogásnak, mint az etimológiailag elavult világnézetet tükröző eredeti; aggat - nem "akgat".

Számos esetben csak részben érvényesül, továbbá felülbírálhatja a hagyományos írásmód vagy a szóelemző írásmód.

A szóelemző írásmód (más néven etimologikus írásmód) a szótő és toldalék között gyakran, összetételi tagok között pedig mindig (ott természetesen a kiejtés szerinti írásmód rovására). A szóelemző írásmód „ellenpólusa” a kiejtés szerinti írásmód, valamint az egyszerűsítő írásmód lehet.

A hagyományos írásmód körébe soroljuk mindazokat az eseteket, amelyekről a másik három alapelv (kiejtés, szóelemzés, egyszerűsítés) nem tud számot adni, tehát kivételesnek számítanak.

Az egyszerűsítő írásmód körébe soroljuk azokat az eseteket, amikor a két- és háromjegyű betűket csonkítva írjuk (roggyan - nem „rogygyan”); amikor (a szóelemző írásmód ellenében) szótő és toldalék találkozásakor (ággyal - nem „ágygyal”). Meg kell itt jegyezni, hogy a szóösszetételekre ez utóbbi egyszerűsítés nem vonatkozik: ott a szóelemzés elve érvényesül.

Ha három mássalhangzó találkozna, csak kettőt írunk le (a szóelemző írásmód ellenében),  (tollal  > toll + lal, nem „tolllal”). Ez azonban nem vonatkozik a családnevekre, az idegen szavakra és a szóösszetételekre. Az egyszerűsítő írásmód megnyilvánulásának tekinthetők azok az esetek is, amikor egyes különbségeket nem jelölünk, például dz-t és dzs-t röviden írjuk akkor is, amikor hosszan hangoznak, a zárt [ë]-t e-vel jelöljük, a rövid [á] hangot a-val írjuk, a két magánhangzó közt megjelenő [j] hangot elhagyjuk, az n + gy/ty betűk találkozásakor fellépő hasonulást – a betűkapcsolatok hagyományos megkötései miatt – szintén nem jelöljük az írásban. Az i-re végződő földrajzi nevek -i képzős származékainál nem írunk két i-t (pl. zamárdi). … stb. … stb. … stb. … Aki nem hiszi ezeket, az járjon utána!

***

10. Szóösszetételek értelmezése

Ezzel manapság sok pszeudo-kutató visszaél. Tetszés szerint vezetnek vissza „ősi” és „szakrális” jelentéseket összetett szavakat elemezve úgy, hogy közben a szavak tetszés szerinti elemeit emelik ki és tárgyalják hangsúlyozottan. Ezzel az asztrológiához, számmisztikához, és egyéb, felületes analógiákon alapuló jóslási és elemző módszerekkel operáló „tudományokhoz” hasonló következtetéseket vonnak le. Mindezt azért tehetik meg, mert a magyar alapnyelv rövid tőszavakból álló szókészlettel bírt, amikhez számos fogalomkör, minőség, egyéb jelentésbeli mellékág kapcsolódhat.

Egy verbális üzenetben mindig lehet találni valamilyen általános jelentésű szóelemet, amihez aztán tetszőleges egyéb, a szükségleteknek megfelelő fogalomkör kapcsolható. Soha nem láttam azonban olyan „szófejtőt”, aki pl. szakrális mélységek alapján elemzett volna olyan kifejezést, mint pl. „dehogyisnem” vagy „hogyisne”; vagy a „kicsoda”, ill. „micsoda” szavakat a „csoda” szóelemük alapján értelmezett volna.

Továbbá olyat sem hallottam még, hogy valaki az azonos alakú szavakat az ilyen értelmezésekben figyelembe vette volna. Ha figyelembe veszi, akkor nagy valószínűséggel önkényesen választja ki az értelmezést.

***

11. volna – lenne?

Beírtam egy keresőbe a „volna lenne” szavakat, és már az első oldalon kidobott egy ilyen mondatot:

„Ha a sárgatest hormon működésemmel baj volna lenne valami jele?”

Egy szakanyagban ezt írják róluk:

A volna : lenne kettősség kontrollvizsgálata

http://nyelvor.c3.hu/period/1252/125204.htm

„A feltételes mód jelen idejében a van lét- és segédigét mind a volna, mind a lenne típusú alakok képviselhetik. Kettősségről csakis ebben az esetben beszélhetünk; olyankor természetesen nem, ha nincs lehetőség a választásra. Eleve kizárhatjuk tehát az elemzésből a feltételes mód múlt idejének volna segédszavát (pl. „Jobban tanulhattál volna”), illetőleg a ’válik vmivé, vmilyenné’ jelentésű lesz igének a feltételes módú formáját (pl. „Belőled kitűnő játékos lenne”).

A volna : lenne párról már az akadémiai nyelvtanban ezt olvashatjuk: „A van ige feltételes jelen idejeként nyelvművelőink szerint jelenre vonatkoztatva a volna, jövőre ellenben a lënne való […]. A valóságos nyelvhasználat azonban nem mindig így alakul, még nagy költőinknél sem” (Tompa 1961: 492). A Nyelvművelő kézikönyvnek szintén az a véleménye, hogy „a két igealak különválasztására vonatkozó régebbi nyelvhelyességi szabályt nem kell mereven értelmeznünk” (Kovalovszky 1985: 1244), ezért gondosan elkülöníti egymástól a nyelvhasználat bemutatását és saját ajánlásait (1243–4). A kézikönyv nyomán készült Nyelvművelő kéziszótárban írtakat a rövidítések feloldásával idézem: „Hagyományosan a volna a jelenre, a lenne a jövőre vonatkozik: ha nem volnék beteg, ott lennék holnap az előadáson. A mai nyelvben már nemigen érvényesül ez a különbség, a lenne a jelenre vonatkoztatva is használható. A választékos fogalmazásban a jóhangzás is befolyásolja, melyiket válasszuk. […] Szerény(kedő) kérdésben […] inkább a volna alak járatos: volna egy perced számomra?” (Grétsy–Kemény szerk. 1996: 628). A néhány hónapja megjelent leíró nyelvészeti egyetemi tankönyv, a Magyar grammatika szerint pedig a volnék : lennék pár tagjai között a funkcióbeli különbség csupán árnyalatnyi: „az előbbinek erőteljesebb a jelenidő-, az utóbbinak a jövőidő-vonatkozása, amit azonban a nyelvhasználók inkább csak a nyelvi kódexet képviselő munkákból tudnak” (Kugler 2000: 119).”

Személyes észrevételem, hogy a „lenne” egyrészt levezethető lehet a „lenni” és a „lesz” szavakból is, így érthető, hogy egyaránt helyesnek érezzük mind jelenre, mind jövőre vonatkoztatva. A „VOLNA” alakilag levezethetőnek tűnik a „van” és a „volt” szavakból is, ezért érthető, hogy mind a jelenre, mind a jövőre, sőt a múltra vonatkoztatva is használhatónak érezzük. („Jó volna, ha itt lenne most! = Jó lenne, ha itt volna most!”; „Ha most itt volna, akkor időben ott volna holnap is. Jó lett volna ezt megbeszélni vele.”)

Továbbá, a VOLNA szavunkkal szintén van egy érdekes összetételünk, mégpedig a „lett volna”. Ez a feltételes múlt időben használatos létigei összetétel – szemmel láthatóan a létigéből, a „lenni”-ből képezte múlt idejű melléknévi igenévből, és ugyancsak a létige „van” ill. „volt” alakjához köthető feltételes alakból. És ami még egy lapáttal rátesz az az, hogy ebben a szerkezetben a „lett” múlt idejű melléknévi igenevet még személyraggal is ellátjuk: „Ott lettem volna, ha lett volna pénzem.”

***

12. A magyar igeidőrendszerben nincs olyan önálló igeidő, hogy jövő idő, csak jövő idejű értelemben használt és jelennel kifejezetett szerkezetek – szoros kapcsolatban vagyunk ezen a téren a germán nyelvekkel!

Kivéve egyetlen, jövő idejű szavunkat: lesz.

Egy idézet ezzel kapcsolatban:

http://www.nytud.hu/oszt/nyelvmuvelo/gyik/gyik1.html

Helytelennek tartható-e a fog-os jövő idő, azaz a fog segédige használata jövő idő kifejezésére, azzal az indokkal, hogy a magyar nyelv hagyományosan a jelen idejű igealakokat használja a jövő idő kifejezésére?

A jövő idő kifejezésére a magyar nyelv az uráli alapnyelvtől kezdve alapvetően a jelen idejű alakot használta, de már nagyon korán kialakult egy új jövő idő, amely a bizonytalan vagy a jövőben befejezett cselekvést jelölte, azaz a latin prasens perfectum conjuctivinek vagy a futurum perfectumnak felelt meg; és keletkezett egy új segédigés jövő idő is, mégpedig a fog és a kezd segédigével. Később kódexeink szövegében ezek már megjelennek, sőt ritkán az akar és a kell ige is előfordul ilyen szerepben. Az összetett jövő idős szerkezet tehát már legkorábbi írott nyelvemlékeinkben is szerepel, nagyobb mértékben azonban csak a 18. századtól terjedt el, előbb a latin, majd a német hatása ezt elősegítette, erősítette. A német werden + főnévi igenév szerkezettel való párhuzama miatt tartották idegenszerűségnek, germanizmusnak.

A fog segédigéből és a ragozandó ige főnévi igenevéből álló, összetett jövőjű igealak hasznos és szükséges. Különösen olyankor van rá szükség, ha föltétlen, nyomatékos a közlés: le fogok vizsgázni; meg fogjuk nézni a filmet; illetve, ha valószínűséget fejez ki: „Még jőni kell, még  jőni fog Egy jobb kor”.

Vagyis – a magyar sem logikusabb ezen a téren, mint pl. az angol, mivel abban a nyelvben is csupán két önálló igeidő van, az egyszerű jelen és egyszerű múlt, míg az egyszerű jövő ott is hasonlóképpen segédigével képzett alak, sőt: szórendileg állító és kérdő alakban ugyanúgy is használhatjuk! Én fogom megtenni. = I will do it.; Fogod (te) olvasni? = Will you read it?

Azonban az angol sem kedveli ezt a szerkezetet! Javarészt más szerkezetekkel fejezik ki a jövő időt!

Továbbá – a német nyelvben ugyanúgy nem szokás használni a jövő idejű összetett alakot, mint a magyarban.* Ezen az alapon éppen hogy a jelen idő jövő kifejezésére való használatát tekinthetnénk germanizmusnak, nem pedig az egyesek által kifogásolt „segédigés” alakokat.

Vagyis – a magyar ebben sem logikusabb vagy következetesebb azoknál a nyelveknél, amiknek a káros hatásától féltik a magyart!

* http://www.fn.hu/nyelvlabor/nemet_kezdo/20060116/14_het_futur_i_jovo/

***

13. Függő beszédben jelennel utalunk a múltra.

A függő beszéddel kapcsolatos idegen nyelvi ismeretek számonkérése közkedvelt szokása a magyar nyelvtanároknak, mivel a magyar nyelv logikátlan sajátosságai között az is szerepel, hogy egy múlt idejű bevezető mondattal induló függő mondatban az egyidejűségre jelennel utalunk – sok (Magyarországon jelenleg is tanított idegen) nyelv azonban ebben az esetben múlttal utal a múltban lezajlott cselekvésre. „Megkérdezték, és az azt mondta, hogy dolgozik.”

Továbbá – ha a függő mondat a bevezető mondathoz képest ugyan jövő idejű, de az idézés időpontjában már egy elmúlt időpontra vonatkozik, akkor szintén jövő időt használunk egy olyan időpontra tervezett cselekvés kifejezésére, ami az idézés időpontjában már múlt időnek számít! „Még szilveszter előtt megkérdeztem, hogy meg fogja-e csinálni még 31-e előtt, és esküdözött, hogy mindenképpen kész lesz!”

***

14. Semmiképpen sem hagyhatjuk ki a kettős tagadást!

Sok nyelvtanár előszeretettel utal arra, hogy sok idegen nyelvben érvényesül a logika, mivel általában nincs kettős tagadás a nyelvekben (értsd: tagadás + tagadás = állítás), ellentétben a magyarral: „Nincs itt semmi.” (értsd: tagadás + tagadás = tagadás). Sőt, a mi rendszerünkben még a hármas tagadás is tagadás: „Nincs itt sem semmi.” (értsd: tagadás + tagadás + tagadás = tagadás).

***

15. Nem van = nincs.

A legtöbb nyelvben a létige tagadása E/3-ban, határozatlan alany esetén egyértelműen visszavezethető a létige alakjára – a magyarban nem. Nem van = nincs; nem vannak = nincsenek. Sőt – mivel a létigével és részeshatározó szerkezettel képezzük a birtoklást is, így a NINCS(EN) alak nemcsak létezésre, hanem birtoklásra is utalhat!

***

16. Tudnék egyet, de tudnám azt; várnék egyet, de várnám azt; ők vinnék azt, és én meg vinnék egy másikat; ők elhoznák azt, és én is elhoznám amazt…

Nos, azt hiszem ennyit a –nék/-nék témakörének logikusságáról…

***

17. „Suksükölés”, sőt: „tjuktjükölés” témájában is inkább idéznék valakit, ahogy többen is hasonlót idéznének, de lehet, hogy ugyancsak őt idéznék…

Nádasdy Ádám: A logika

[Magyar Narancs, 2000/10/26, p. 40]

http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/04.html

(…) A suksükölés lényege, hogy ha a -t végû igéhez -j- kezdetû rag járul, akkor ez a t ugyanúgy cs-re vagy -s-re vált, mint a sztandard beszédben a felszólító módban. A művelt beszélőnek ezért úgy tűnik fel, hogy a suksükölő beszélő "összekeveri" a kijelentő módot a felszólító móddal (nem értsük = ne értsük, nem lássuk = ne lássuk). Csakhogy az igék döntő többségénél (a nem -t végűeknél) ezt maga a magyar nyelv "keveri össze", azaz nem különbözteti meg a kettőt se a művelt, se a műveletlen beszédben (nem nézzük = ne nézzük, nem bánjuk = ne bánjuk). Továbbá a -t végűeknél is a ragozás számos személyében megmarad a különbség: a magas hangrendű igékél csak a többes szám első személyében mutatkozik (értjük --- értsük), a többiben soha (vagyis nincs olyan beszélô, aki "összekeverné" az értem---értsem, értik---értsék stb. alakokat), a mély hangrendűeknél pedig az egyes szám harmadik személyben (látja---lássa), valamint a többes számban (látjuk---lássuk) stb.

Nem a nyelvtani kategóriákban van tehát a különbség e ponton a művelt és a vulgáris között, hanem a hangtani-alaktani megvalósításban. Nincs olyan magyar beszélő, aki ne tudná megkülönböztetni a kijelentő módot a felszólítótól (hiszen a legműveletlenebb sem keveri az értik---értsék párt). Másfelől az igék döntő többségénél (a nem -t végűeknél) mindenki, a legműveltebb is "összekeveri", azaz egybeolvasztja a kettőt.

A sztandard nyelvhasználatban az a sajátságos szabály érvényesül, hogy ha a -t végű igékhez -j kezdetű rag járul, akkor más lesz az eredmény attól függően, hogy ez a j a tárgyas ragozás (látja) vagy a felszólító mód (lássa) jele-e. Ez, lássuk be, kivétel, hiszen az igék többségénél e különbség nem létezik. A kivételt logikusan indokolni nem lehet, csak a hagyományra hivatkozva. Az ilyen kivételt rendhagyóságnak hívjuk. A művelt magyar tehát hurcol egy öröklött rendhagyóságot: a tjuktjükölést. A vulgáris nyelvhasználat éppen ezt a rendhagyóságot számolja föl, mondván: ha minden más ige egyformán viselkedik a -j kezdetű ragok hozzátételekor, akár kijelentő módú tárgyas ragozásról, akár felszólító módról van szó (bánjuk = bánjuk, nézzük = nézzük), akkor terjesszük ezt ki a -t végű igékre is, így egyszerűbb, tisztább, átláthatóbb lesz a nyelvtan. Logikus.

A suksüköléssel tehát nem az a baj, hogy nem logikus, vagy használója ne értené-érezné a magyar nyelv alapkategóriáit. A baj az, hogy különbözik a művelt szokástól.

***

18. A germanizmusok kedvelőinek – a magyar és német, mutató névmással használt többes számú részeshatározós eset gyakorlatilag egymás tükörképei!

A németben a „diesen Menschen” azt jelenti: ezeknek az embereknek (a részére), ill. a „jenen Menschen” azt jelenti: azoknak az embereknek. Vagyis – mind a magyarban, mind a németben a mutató névmást ugyanúgy és ugyanazzal a raggal látjuk el. A szerkezetek egymás pontos megfelelői! Érdekes módon, ezt soha nem tartották germanizmusnak!

***

19. Ha a felszólító mód helyett kijelentő módot használunk, akkor az szigorúbb parancsot vagy sürgetést fejez ki.

Pl. „Rögtön menj haza!” Vesd össze: „Rögtön hazamész!”

***

20. Kis ~ kicsi fokozása

Középfokban, felsőfokban ugyanúgy kisebb, legkisebb.

***

21. alsó – felső – külső – belső – szélső… fokozása

Térbeli helyzetre vonatkozólag, felsőfokban ezek nem kapják meg a felsőfok „–BB” végződését:

Legalsó, legfelső, legkülső, legbelső, legszélső…

Azonban, ha nem a térbeli, hanem átvitt értelemben használjuk őket, akkor képezzük a felsőfokukat szabályosan!

Lásd. „legfelsőbb bíróság”, „legfelsőbb fórum”, „legalsóbb néprétegek”…

***

22. Az –ú, -ű képzős összetett mellékneveket nem összetételükben, hanem szétválasztva fokozzuk:

Jóízű – jobb ízű, legjobb ízű

Ha azonban az ilyen melléknév átvitt értelmű, akkor a fokozás jele nem a melléknévi taghoz kapcsolódik!

Bőkezű – bőkezűbb, legbőkezűbb

***

23. Szófaji átcsapás, akár a többi nyelvben

Sok kritika éri pl. az angolt, hogy bizonyos szavak egyaránt lehetnek mind főnevek, mind igék ugyanazzal az alakkal. Ugyanez a helyzet a németben a melléknevekkel és határozókkal. Nos, a magyarban ugyanez a melléknevek és a főnevek szintjén jelentkezik. Sok olyan szavunk van, amelyekről csak akkor tudjuk eldönteni, hogy főnévnek tekintsük-e, vagy melléknévnek, ha szövegben vizsgáljuk őket.

Lásd puszta, magyar, özvegy, szegény, bolond…

***

24. „Őket” – tárgyakra utalva!

Többes szám 3. személyű visszautaló tárgyként dologra vonatkoztatva is az ŐKET személyes névmást használjuk az AZOKAT helyett!

„Ha vannak könyveid, légy szíves, mutasd meg őket! (nem pedig azokat)

Csak akkor használjuk logikusan, tárgyakra utalóan, ha kihangsúlyozzuk!

„Kiválasztottam néhány könyvet, és azokat szeretném kölcsönkérni.

***

25. Beépített többes szám jelzés a birtokos névmásokban, míg a nyelvtanunk a szabályos többes szám képzést nem preferálja…

A birtokos névmások a birtok többségét nem a szabályos –K, hanem az –I többesjellel fejezi ki!

Lásd: enyémek helyett enyéim.

***

… és még hosszasan folytathatnám…

Sajnos, akik folyton a magyar nyelv szigorú belső logikájára hivatkoznak a többi nyelvvel szemben, csak igen ritkán lapoznak fel nyelvtankönyveket, és általában nem tanulnak, nem tanultak idegen nyelveket, vagy beletört a bicskájuk, és azt hiszik, hogy mindez azért történt, mert a megtanulni kívánt nyelv nem olyan logikus, mint a magyar…

***