2024.03.21. 23:05
A magyar nyelv éppen olyan logikátlan, mint bármelyik másik 2. rész (26.-32.) (nyelvészeti elemzés; hangos cikk)
2024.01.16. 23:23
A magyar nyelv éppen olyan logikátlan, mint bármelyik másik - 1. rész (1-25) (hangos cikk)
2024.01.05. 09:39
A magyarok talán még az angoloknál is kevésbé tudnak nyelveket?
2022.12.10. 01:23
A diplomaszerzéshez kötelező nyelvizsga eltörléséről jut eszembe ...
Sokan hiszik azt, hogy „mérföldkőhöz érkeztünk” a magyar felsőoktatás követelményrendszerében, ez azonban csak a látszat. A linkelt cikkben ez olvasható:
„(…) 2022-ben – némileg meglepő módon – azt mondja a felsőoktatásért felelős minisztérium: „A nyelvvizsga, mint adminisztratív követelmény önmagában nem biztosít kellő idegen szaknyelvi ismereteket ahhoz, hogy az adott felsőfokú végzettséget szerzett hallgatók megfeleljenek a munkaerőpiac elvárásainak. Ezért célszerű, ha – a munkaerőpiaci folyamatokat elemző és vizsgáló – felsőoktatási intézmények döntési kompetenciájába kerül a végzettséghez igazodó idegen nyelvi ismeretek elsajátításának és mérésének meghatározása”.
A rendszerváltás utáni években rohamtempóban kezdett felértékelődni valamely nyugati idegen nyelvnek az ismerete, ezért is döntött úgy a jogalkotó az 1990-es évtized közepén, hogy nyelvvizsgához köti az egyetemi-főiskolai diplomák kiadását. A felsőoktatásnak a 2000-es évek elején jelentkező liberalizálásával, tömegesítésével viszont nemcsak a hallgatók száma ugrott meg nagy mértékben, hanem azoké is, akik nyelvtudás hiányában nem kapták meg az oklevelüket. (…)”
Ha valaki figyelmesen és elgondolkodva olvassa el a teljes cikket, rövid gondolkodás után rájöhet, hogy a kormányzat újra annyit tett csak, hogy áthelyezte a magyarok nyelvtudásának felelősségét a saját válláról a nyelvtudást hivatalosan megkövetelő intézmények vállára. A „saját válláról” jelen esetben azt jelenti, hogy ezzel őszintén beismeri, hogy AZ ÁLLAMI FENNTARTÁSÚ KÖZOKTATÁS NEM KÉPES HASZNÁLHATÓ NYELVTUDÁS MEGSZERZÉSÉT BIZTOSÍTANI. A bizonyítványok megszerzéséhez kötve a bizonyítványt kiadó intézmény kötelességévé teszi a szükséges nyelvtudás megszerzési feltételeinek biztosítását. Nem kell sok didaktikai és pedagógiai véna vagy érzék ahhoz, hogy megértsük, hogy ez mennyire rossz lépés és elgondolás.
Már-már szinte közhelyes, hogy a nyelvtanulásra leginkább fogékony életkor az alsótagozat végéig tart, tehát minden olyan próbálkozás, ami intézményesítetten kötelező nyelvoktatással jár, eleve többszörös képességbeli hátrányból indulást jelent, ha nem előzte meg a kellő alapozás. A jelenlegi helyzetet azonban csak részben lehetne a közoktatás számlájára írni – hiszen a közoktatásban is olyanok tanítanak, akiknek a végzettségéhez szintén kötelező nyelvvizsgakövetelmények járultak, ami a nyelvi szakoknál magától értetődő követelmény. A mai helyzet azt jelzi, hogy egyáltalán nem elegendő a nyelvtudás magas szintű megléte ahhoz, hogy valaki hatékonyan tudja a nyelvi ismereteket átadni. Röviden: a nyelvismeret és a nyelvtanári végzettség nem garantálja a nyelvtanítás hatékonyságát.
Ezzel vissza is kanyarodtunk oda, hogy valószínűleg NEM CSAK a közoktatás nyelvtanítási színvonalával van probléma, hanem egy szinttel feljebb is: a nyelvtanárképzéssel is. Ez azonban szorosan kapcsolódik magához a tanárképzéssel is. A jelenlegi (sőt, elég régóta tartó) trend ugyanis az, hogy ha valakinek nincs perspektívája a jövőjével kapcsolatban, akkor sokszor automatikusan olyan felsőoktatási szakra jelentkezik, ami a kedvenc tantárgyának a tanári szakja. Az adott szakban való könnyed eligazodás és magas szintű képesség azonban semmiféle pedagógiai rátermettségre nem garancia. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy tömegével kerültek ki olyan tanárok a felsőoktatásból, akiknek ugyan magas a tárgyi szakismerete, viszont pedagógiailag egyáltalán nem biztos, hogy a pályára, az ismereteik átadására termettek. Röviden: a közoktatás túlcsordultig van a pedagógiai érzék nélküli szakbarvárokkal. Csakis ezért alakulhatott ki az a helyzet, hogy megtanulhatatlan mennyiségű és tartalmú előírt tananyag forog ma a közoktatásban, és NINCS OLYAN SZAKFÓRUM AMI ÉRDEMI KRITIKÁT LENNE KÉPES GYAKOROLNI A TANANYAGOK TARTALMA ÉS A KÖVETELMÉNYEK FÖLÖTT. … Talán nem is furcsálható, hogy jelenleg TARTALMI KRITIKÁK NÉLKÜLI tüntetések vannak, holott elsősorban ezek okozzák a közoktatás problémáit – természetesen a méltatlanul alacsony fizetések mellett.
Csak hiú ábránd a kormányzat részéről, hogy a jelenlegi döntésével bármit is javítana a magyarok nyelvtudási szintjén; sőt – az elkövetkezendő években egy újrarendeződési káosznak lehetünk majd tanúi. Ha összeesküvéselméletekben gondolkodik valaki, akkor arra is gondolhat, hogy a kormány ezzel a lépéssel igyekszik idehaza tartani a jelenleg felsőoktatási intézménybe járókat: ha nincs kötelező idegennyelvi követelmény, akkor a diplomázóknak esze ágában sem lesz erről gondoskodni, viszont a diplomaigényes szakmák nem olyanok, mint a szakmunkák, melyeknek a szakembereit nyelvismeret nélkül is szívesen látják mindenféle nyelvtudás nélkül is.
(Brain Storming, 2022.12.09.)
2021.07.17. 00:52
„BIKICSUNÁJ” – nyelvtanárszemmel…
… remek görbe tükör – a magyarok ugyan túlnyomó többségben nem tudnak angolul, de a népszerűvé vált példa alapján bizton állíthatjuk: ennek ellenére nagyon szeretnének nagyon jól tudni!
Még hogy a magyarok nem használnak idegen nyelveket – íme az ellenpélda: ez a figura angolul énekelt... Legalábbis azt hitte...
Aki tud valamelyest angolul, az jót bazsalyoghat rajta: "aranyos" gondolják... igen, aranyos, mint amikor egy beszélni tanuló bölcsis gügyög az anyanyelvén – mivel ezek analóg esettek.
A felnőtteket megindítja, ha ilyesmit hallanak – aki nem tud angolul, nem ismeri az illető számot, és az iskolában sem hallott sok angol szöveget az angolórákon, az azt hiheti, hogy a srác angolul énekel... Aki tud, vagy van némi füle a nyelvre, és hallott is nem kevés angol szöveget, az is felismeri az angol "gyökeret" – és annak már a jóindulatú irónia önti el a lelkét.
Mindez csak azért lett népszerű, mert az országban a túlnyomó többség az angollal találkozik a tanulmányai során.
A "bikicsunáj" tuti szervesen beépül majd a magyar szlengbe, és tini meg felnőtt együtt nevet majd rajta, és mindenki lelkesen fogja használni, az is, aki nem is hallotta az eredeti(ke)t.
Hovatovább bizonyos etimológiák szerint a "pidzsin" nyelvek elnevezése is a "business English" /=biznisz inglis/ kínaias kiejtése nyomán kapta a nevét.
A magyarok többsége, akinek különösebben nem kell használnia azt a nyelvtudást, amit nagy nehezen beerőltettek a tanulmányai során – az sem tud különbül.
Ez a "bikicsunáj" tehát remek görbe tükör – a magyarok ugyan túlnyomó többségben nem tudnak angolul, de a népszerűvé vált példa alapján bizton állíthatjuk: ennek ellenére nagyon szeretnének nagyon jól tudni!
Jómagam azzal szoktam megnyugtatni a nehezen megszólalókat, hogy idegen nyelven megszólalni olyan, mintha az embernek mások előtt kellene énekelnie, méghozzá élvezhetően – mármint a hallgatóság számára élvezhetően. Könnyen belátható, hogy erre azért kevesen képesek, kevesen annyira merészek – nos, íme, újfent egy ellenpélda: van, aki önfeledten, lelkesen énekli a nyelvet, úgy, hogy tkp fogalma sincs róla, hogy mit is énekel.
Egy aprócska interlingvisztikai megjegyzés még a végére: ha az Alphaville nem angolul, hanem mondjuk németül, vagy franciául énekelt volna... a produkció nyomtalanul tűnik el a süllyesztőben.
Mégis érdemes azért megfogadni Lomb Kató örökérvényű tanácsát: "A nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni!"
Brain Storming, 2010-05-11
Mark Twain
Az a fránya német nyelv
Fordította: Szilágyi Tibor
Egy kis tanulás árán rokonoddá
lesz az egész világ.
Példabeszédek: pótkötet
Gyakran eljártam a heidelbergi várba megnézni a ritkasággyűjteményt, és egy szép napon ugyancsak megleptem a ritkaságok őrét német tudományommal. Csakis németül beszéltem vele. Nagyon érdekelte a dolog, és miután egy darabig elbeszélgettünk, azt mondta, az én németségem rendkívül ritka; lehetséges, hogy "unikum", és szívesen besorolná a múzeum gyűjteményébe.
Ha sejtette volna, mibe került nekem ez a tudomány, az sem lepte volna meg, hogy a megszerzése minden gyűjtőt a tönk szélére sodorna. Harris meg én az idő tájt több heti kemény munkával alapoztuk meg némettudásunkat, és bár derekasan haladtunk, igyekezetünk nagy nehézségekkel és sok bosszúsággal járt, mert tanáraink közül időközben hárman is jobblétre szenderültek. Annak, aki nem tanult németül, halovány fogalma sem lehet róla, mennyire zavarba ejtő egy nyelv ez.
Annyi bizonyos, hogy nincs még egy nyelv, amely ennyire hanyag és rendszertelen, ennyire megfoghatatlan és bújócskázó természetű volna. Az ember csak sodródik benne ide-oda, tehetetlenül, aztán, amikor azt hiszi, hogy no, most elcsípett egy szabályt, amely majd szilárd nyugvópontot ad a tíz beszédrész általános dühöngő kavargásában, lapoz egyet, és ezt olvassa: A tanuló gondosan jegyezze meg a következő kivételeket. Végigfuttatja rajtuk a szemét, és rájön, hogy a szabály alól több a kivétel, mint ahány a példa rá. Így aztán újra visszasodródik az áradatba, megint nekilát megkeresni az Ararátot, és megint csak futóhomokot talál. Nekem ez volt és továbbra is ez a tapasztalatom. Valahányszor azt hiszem, hogy no, most nyakon ragadtam annak a zűrzavaros négy "esetnek" valamelyikét, és úrrá leszek fölötte, betolakszik a mondatomba egy látszólag jelentéktelen, ám iszonyú, nem is sejthető hatalommal felruházott prepozíció, és kirántja a lábam alól a talajt.
Például a nyelvkönyvem egy bizonyos madár felől érdeklődik.
Hol van a madár?
Nomármost erre az a válasz - a könyv szerint -, hogy a madár a kovácsműhelyben várakozik az eső miatt. Természetesen nincs az a madár, ami ilyesmit csinálna, de hát az embernek ragaszkodnia kell a könyvhöz. Helyes, akkor elkezdem kiókumlálni a választ németül. Hátulról kezdem szükségképpen, hiszen a németben ez a módi. Azt mondom magamban: a Regen (eső) hímnemű - ám lehet, hogy nőnemű, esetleg semleges; túlságosan sok bajlódás lenne utánanézni. Ezért tehát vagy der (a) Regen, vagy die (a) Regen, vagy das (a) Regen aszerint, hogy milyen neműnek bizonyul majd, ha kikeresem. A tudomány érdekében abból a feltevésből kiindulva folytatom számításaimat, hogy hímnemű. Nagyon helyes - akkor az eső, ha egyszerűen az említés szunnyadó állapotában van, bővítmény vagy megjegyzés nélkül - der Regen, azaz nominatívusz, vagyis alanyeset; ámde ha ez az eső úgy általánosságban elterül a földön, akkor már meghatározott helye van, csinál valamit - azaz nyugszik (a német nyelvtan elképzelése szerint ugyanis ez is cselekvés), ez pedig nyomban datívuszba, vagyis részes esetbe zuttyantja az esőt, és dem Regen lesz belőle. A mi esőnk azonban nem nyugszik, hanem aktívan, azaz tevőlegesen csinál valamit - esik -, valószínűleg azért, hogy keserítse azt a szerencsétlen madarat; ez pedig mozgást jelent, ami azzal jár, hogy a főnév akkuzatívuszba - gyengébbek kedvéért: tárgyesetbe - csúszik, nem dem Regen lesz, hanem den Regen. Miután ezen adatokból felállítottam a nyelvtani horoszkópot, magabiztosan válaszoltam, és kijelentettem németül, hogy a madár a kovácsműhelyben tartózkodik "wegen (miatt) den Regen". Ekkor azonban a tanár könnyedén elintéz azzal a megjegyzéssel, miszerint valahányszor a "wegen" szó előfordul egy mondatban, az utána álló főnév mindig genitívuszba, azaz birtokos esetbe kerül, tekintet nélkül a következményekre - ezért hát a madár "wegen des Regens" tartózkodott a kovácsműhelyben.
Megjegyzés: később egy magas szaktekintély úgy tájékoztatott, hogy, igenis, van kivétel, amely bizonyos sajátos és bonyolult körülmények fennforgása esetén megengedi, hogy az ember azt mondja: "wegen den Regen", de ez a kivétel semmi másra nem vonatkozik, csak az esőre.
Tíz beszédrész van, és mindegyik felettébb rakoncátlan. Egy német újság bármely átlagos mondata kifinomult és magasztos ritkaság, amely mély benyomást kelt az olvasóban: terjedelme negyed hasáb, és magában foglalja mind a tíz beszédrészt - de nem ám szabályos rendben, hanem összekeverve; főleg összetett szavakból épül fel, amelyeket az író a helyszínen eszkábál, és a szótárban nem lehet megtalálni, mert hat-hét szót forraszt össze, hegesztés és varratok (azaz kötőjelek) nélkül; tizennégy vagy tizenöt különböző témával foglalkozik, melyek mindegyike mintegy zárójelbe, parentézisbe kerül, itt-ott extra méretű parentézisekkel, amelyek három-négy kisebb parentézist foglalnak magukba, mintegy karámmal kerítve a karámokat; végül pedig az összes parentézis és reparentézis két királyi méretű parentézis közé zsúfolódik, melyek egyike a fenséges mondat első sorába kerül, a másik pedig a mondat utolsó sorának a közepére - és ezután jön az IGE, mikor is végre pedzed, hogy a jó ember miről is beszélt idáig; az ige után pedig - amennyire megítélhettem, pusztán ékítményként - az író lapáttal odahányja még, hogy haben sind gewesen gehabt haben geworden sein, vagy valami effélét, és ezzel felteszi a koronát a monumentális műalkotásra. Azt hiszem, ez a záró üdvrivalgás olyasmi, mint az ember aláírását lezáró cikornya - nincs rá különösebb szükség, de csinos. A német könyveket elég könnyű olvasni, ha az ember tükör elé tartja őket, vagy a fejére áll - hogy megfordítsa a mondatszerkezetet -, de szerintem német újságot elolvasni és megérteni a külföldi számára mindörökre lehetetlenség marad.
Még a német könyvek sem teljesen mentesek azonban a parentézis járványos kórságának támadásaitól - bár ezek a rohamok enyhék, csak néhány sorra terjednek ki, s ezért amikor az ember eljut az igéhez, még marad némi értelmük, mivel az ember sok mindenre emlékszik az előzményekből.
(...)
Világszerte akadnak olyan emberek, akik nem kímélik a fáradságot, hogy kimutassák egy vallás vagy egy nyelv hibáit, aztán nyájasan odébbállnak anélkül, hogy bármiféle építő javaslatot tennének. Én nem tartozom közébük. Kimutattam, hogy a német nyelv reformra szorul? Helyes, készen állok megreformálni. Legalábbis kész vagyok megfelelő javaslatokat tenni. Ez mások esetében talán szerénytelenségnek látszana, de én több mint kilenc hetet szenteltem e nyelv gondos és kritikus tanulmányozására, így jogos önbizalommal állíthatom, hogy képes vagyok a megreformálására.
Mindenekelőtt elhagynám a datívuszt. Összezavarja a többes számot, amellett soha senki nem tudja, mikor is van datívuszban, kivéve ha véletlenül rájön - de még akkor sem tudja; mikor és hol került bele, mióta van benne, és hogyan fog belőle valaha is kikecmeregni. A datívusz mint eset csupán cifra csacskaság - jobb kihajítani.
Ezután jóval előbbre hoznám az igét. Akármilyen hatásos igét töltünk is be mondatunk pisztolyába, megfigyelésem szerint a jelenlegi német irányzékkal soha nem találunk igazán telibe, legfeljebb megnyomorítjuk a témát. Így hát ragaszkodom hozzá, hogy ez a fontos mondatrész előre kerüljön, olyan helyzetbe, ahol szabad szemmel is jól látható.
Harmadszor: importálnék néhány jó erős szót az angol nyelvből - amivel káromkodni lehet, továbbá amelyeket mindenféle élénk dolgok élénk kifejezésére lehet használni.
Negyedszer: átrendezném a nemeket, és a teremtő akaratának megfelelően osztanám szét őket. Ha másért nem, már csak tiszteletem jeléül is.
Ötödször: eltörölném azokat a hosszú összetett szavakat, vagy megkövetelném a szónoktól, hogy felvonásokban adja elő őket, a szünetekben frissítőkkel. Legjobb volna kiirtani őket, mert a gondolatokat könnyebb befogadni és megemészteni, amikor egyenként jönnek, mint amikor ömlesztve. Az intellektuális táplálék éppolyan, mint minden más táplálék: kellemesebb és jótékonyabb kanalanként, mint lapátszámra.
Hatodszor: kötelezném a beszélőt, hogy amikor befejezte, álljon meg, és ne akassza a szónoklata végére azt a haszontalan haben sind gewesen gehabt haben geworden sein láncot. Az efféle mütyürkék megfosztják méltóságától a beszédet ahelyett, hogy fokoznák a kecsességét. Vétek használni őket, le velük.
Hetedszer: sutba dobnám a parentézist. Dettó a reparentézist, a re-reparentézist és a re-re-re-re-reparentézist, hasonlóképpen a végső, mindent magába foglaló, királyi méretű hiperparentézist. Mindenkit köteleznék rá, akár alacsony sorú, akár magas állású, hogy vagy egyszerűen és egyenesen adja elő a meséjét, vagy tekerje össze, üljön rá, és maradjon csöndben. E törvény megsértése halálbüntetést vonna maga után.
Nyolcadszor és utoljára : megtartanám a Zug-ot meg a Schlag-ot az összes csüngelékeikkel, és kihajítanám a szókincs többi részét. Ez fölöttébb egyszerűsítené a nyelvet.
Ezennel felsoroltam, mit tartok a legszükségesebb és legfontosabb változtatásnak. Ingyen és bérmentve ennél több talán tőlem nem is volna elvárható, pedig vannak más javaslataim is, amelyeket, ha javasolt módosításaim eredményeképpen a kormány hivatalosan megbíz a nyelv megreformálásával, módomban állna, és hajlandó lennék folyamatba tenni.
Filológiai tanulmányaim eredményeképpen meggyőződtem arról, hogy tehetséges ember megtanulhat angolul (kivéve a helyesírást és a kiejtést) harminc óra alatt, franciául harminc nap alatt és németül harminc év alatt. Nyilvánvalónak látszik tehát, hogy ez utóbbi nyelv nyesegetésre és javításokra szorul. Ha úgy marad, ahogy van, akkor szelíden és tiszteletteljesen a holt nyelvek közé kell sorolni, mert csak a holtaknak van elegendő idejük, hogy megtanulják.
***
A teljes írás a következő linken olvasható:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/kulfoldi/twain/nemet/nemet.htm
Szólj hozzá!
Címkék: német mark twain
2021.05.05. 21:15
Matematika érettségi - 2021
https://eduline.hu/erettsegi_felveteli/20210504_matekerettsegi_rovid_feladatok_megoldas_1?fbclid=IwAR3QrjfGtKA-TcLH0Sh30NFDoMU3X6BNuXnrxbbT2uaI_V2hsH5flR5ywUg
Már régóta tartó áldásos tendencia, hogy a nyelvkönyvek olyan olvasmányokat tartalmaznak, melyek nem egyszerűen az adott tananyagrészhez tartozó szókincset és nyelvtani szerkezeteket akarja egy helyre zsúfolva kontextusba helyezni, hanem egy érdekes, nagyon sokszor ismeretterjesztő témát feldolgozó cikket mutatnak be, és az aktuális nyelvtani tananyagot a szöveg feldolgozásának módjához igazítják. Vagyis a nyelvtankönyvek egyfajta Readers’ Digest formában szórakoztatnak, bőséges nyelvi feldolgozással.
Ilyen cikk ötlött a szemembe az egyik jelenleg is forgalomban lévő tankönyvben, melyből az adott részlet való. Jómagam örömmel láttam, hogy mennyire korrekten mutatja be azt a kb 50 éve tartó, valójában igen káros dietetikai közvélekedést, miszerint a zsír fogyasztása árt az egészségnek.
(A képen szereplő szöveg fordítása:)
„Mennyire jól ismered a táplálékaiddal kapcsolatos tényeket?
Zsír-mentes = Kalória-mentes
Manapság sokan akarnak fogyni, ezért amikor azt látják egy terméken, hogy ’zsír-mentes’ vagy ’Alacsony-zsírtartalmú’, akkor azt megveszik. Azt hiszik, hogy ilyen ételeket fogyasztva nem szednek magukra súlytöbbletet. Néha emiatt az ilyen termékekből meglehetősen sokat fogyasztanak el. Amit azonban sok ember nem tud az az, hogy csak azért mert valami zsír-mentes, az még nem jelenti, hogy kalóriamentes is. A zsír-mentes termékek rendszerint igen sok cukrot tartalmaznak, így amikor ezekből sokat eszünk, akkor valójában zsírt szedünk magunkra!”
2020.09.01. 15:06
A magyarokról és az ún. „kommunikációs kultúrájukról” jut eszembe ...
Ki kell, hogy mondjam: a magyaroknak hagyományosan nincs kommunikációs kultúrája.
Ennek – a szó legszorosabb értelmében – ordító példája az M5 csatorna iskolatelevíziós programjában az az epizód, amikor a másod- és magasabb fokú egyenletekről mesél Szabó Csaba, egyetemi tanár: a klasszikus zenei aláfestéssel mintha túl akarták volna harsogni a szakértő mondandóját. Szinte fülsértően, de az elmondottak tartalmának felfoghatóságát is erősen zavaróan hangosan szól, valósággal bömböl a háttér. (A videóban 1:17–től 3:35–ig.)
Mondhatná bárki, hogy egy példa nem példa. Rendben, akkor sorolom, ami alapból eszembe jut ezzel kapcsolatban.
1.
A magyar nyelvújítás, melynek során ugyan tömegével alkottak „hitelesen magyar” szókincset, ugyanakkor ezzel párhuzamosan egy rakás nemzetközi szót és kifejezést is gyakorlatilag kikukáztunk, megnehezítve a későbbiekben a szakemberek tanulását, de sokszor még az igényesebb szókincsű szakszövegek megértését is.
2.
A határozói igenévvégződés látszólagos száműzése a köznyelvből – a sokat kárhoztatott, ámde nélkülözhetetlen –va, -ve rag, amit a többség, elitista birkamód figuráz ki „a macska fel van mászva a fára” rigmussal. Nos, ennek az egyetlen igealaknak a látszólagos(!) kiűzése a köznyelvi használatból (arra hivatkozva, hogy ez germanizmus), erősen megnehezíti az idegen nyelvekben gyakori szenvedő szerkezet megtanulását.
3.
Az egykori magyar nyelvtörvény, mely a 40%-nyi magyarság részaránya okán a korabeli német hivatalos nyelvet a magyarral váltatta fel, ahelyett, hogy az oktatás intenzívebbé tételével kétnyelvűséget alakított volna ki. (Talán nem véletlen, hogy a hivatalosan is többnyelvű országok valahogyan kulturáltabbak, lásd Kanada vagy Svájc.) Nem lehetetlenség, hogy ha annakidején a magyarok, a többségük miatt jobban tolerálták volna a kisebbségeket, akkor az Osztrák-Magyar Monarchia lehetett volna Kelet-Európa Svájca.
4.
Az idegen nyelvi képességekhez való hagyományos nemzeti attitűd, amely semmit nem ismer el, csak a tökéletest, erőteljes gátja a hazai nyelvtanulás és nyelvoktatás hatékonyságának.
5.
A fenti pont kapcsolatban lehet azzal a magyarok általi szokással, hogy nemzettársaik elmeállapotát, mondanivalójának igazát, értelmét, jogosságát a megszólalás formája, vagy pedig a helyesírás minősége alapján határozza meg – holott semmiféle összefüggés nincs egy közlés helyesen írt volta és igazságtartalma között. Így mindennapos tapasztalat, hogy ha valakinek elfogytak, vagy esetleg nem is voltak érvei, akkor a vitapartner közlési stílusát, esetleg helyesírási hibáit igyekszik pellengérre állítani, hogy ezzel az érvelést megspórolja magának. … Valószínűleg kevés olyan nemzet van, amely az anyanyelvét használja fel a nemzettársai ellenében.
6.
Szintén mindennapos tapasztalat, hogy minduntalan előállnak a magyar nyelv olyan ősiségével, amellyel valamiféle felsőbbrendűséget kívánnak bizonyítani.
7.
A magyar nemzeti felsőbbrendűség hagyományához tartozik, hogy a nemzet nevét használták fel eleink annak jelölésére, hogy valamit tisztázunk, értelmezünk, stb., a „magyarázni” igével. (Tudtommal nincs másik olyan nemzet, amely eddig ment volna a szóképzésben. Olyat persze mondanak, hogy „Mond (ilyen/olyan) nyelven!”, ám a nemzet nevét nem igésítik. Aki ilyenről tud, attól szívesen veszem, ha jelzi nekem!)
8.
Nem tudok másik olyan nemzetről, amely a külföldi filmek stáblistáját és a hazai szinkron előállításának résztvevőit hangosan felsorolná a filmek elején. fel nem foghatom, kinek az ötlete volt ez annak idején, hogy sokszor az alatt hangzott el ez a felsorolás, miközben a filmben már dialógusok folytak. Ez is ékes jele annak, hogy valamiféle nemzeti előjognak tekintjük, hogy mások beszéde közben mondjuk a magunkét.
9.
A fentiekhez kapcsolódnak az 60-as, 70-es és 80-as évek oktatófilmjeinek hangmérnöki munkái, melyekből én magam is használtam (még VHS-kazettán) igen sokat, de mindvégig rettentően zavaró volt, hogy szinte fülsértően hangos háttérzenét adtak hozzájuk, sokszor elnyomva a narrátori szöveget, mely köré a képanyag készült.
10.
És persze a szinkronizálási hagyományaink … Miközben a nyugati és egyes szomszédos országok futólépésben húztak el mellettünk az idegen nyelvek ismerete terén, mi változatlanul egy helyben toporgunk. A műholdas csatornák megjelenésével nálunk is foghatók lettek az angol nyelvű rajzfilmek, és mára már sajnos csak elfeledett legendákká lettek azok a gyerekek, akik ezekből az iskolakezdés előtt is kommunikációképes angoltudásra tettek szert. (Én magam is foglalkoztam ilyen gyerekekkel, ergo a saját szememmel és fülemmel tapasztaltam ennek az egyszerű dolognak a hatékonyságát.) … Ennek az idillnek azonban gyorsan vége szakadt, valószínűleg a közben vetített reklámok miatt (mivel idehaza az hozott bevételt, ha a szülők értik, hogy miket reklámoznak a rajzfilmek között, és így pontosan tudhatták, hogy a gyerekeik miket követelnek rajtuk).
A szinkronizálást remekül ki lehetne váltani a feliratozással, ahogy számos nyugati országban is teszik, csak hát a magyarok nemhogy az idegen nyelvek hallását sem bírják, az anyanyelvükön is vagy nehezen olvasnak, vagy csak szimplán lusták olvasni. … Annak ellenére, hogy szinte mindenki tisztában van vele, hogy a televíziónak mekkora szerepe lehetne a nemzet idegennyelvtudásának fellendítésében, senki nem tesz semmit, vagy ha igen, azt alig támogatják.
11.
A hazai idegen nyelv oktatás katasztrofális – az idegen nyelvi kommunikációhoz szinte semmi köze sincs. Annak ellenére, hogy már igen régóta szinte minden tankönyvcsomag tartalmaz hanganyagot, az órákon csak elvétve használják őket. (Utólag persze rendesen megjátsszák a csodálkozást, mivelhogy a diákok hallás utáni értése szinte egyenlő a nullával. No de miből is lenne valamilyen készségük, ha nem is fejlesztik őket.) Ezzel kapcsolatos egy érettségi botrány is, amely az egyik hallás utáni értési feladathoz kapcsolódik – amiben egy múzeumi tárlatvezető előadásából kellett információkat kinyerni, ám annyira élethűre sikeredett az anyag, hogy a visszhangozásától szinte érthetetlen volt. Továbbá – sok olyan, szintén hallás utáni értési feladat fellelhető, amelyen szintén annyira kifejezett a háttérzene, hogy ez erősen zavarja az idegen nyelvi beszéd érthetőségét.
12.
Akinek ugyebár nincs kommunikációs kultúrája, az minduntalan túlzásokba esik – és így történt ez akkor is, amikor hazánkban az orosz befolyás idején kötelező volt az orosz nyelv tanulása. Eltekintve attól, hogy akkor ugyanúgy nem tudtunk nyelvet tanítani mint most, nem is magának az orosz nyelvnek az oktatási színvonala az, ami szemet szúró, hanem az, amit ránk hagyományozott … Nevezetesen azt a nevetséges szokást, hogy idegen nyelven említve a magyar neveket, megfordítjuk a vezeték és keresztnevük sorrendjét. Ez a szokás a mai napig kiirthatatlanul megmaradt, holott ez a más nyelveket beszélő, magyarul tanulók részére nálunk nem elvárás, és igazából nekik sem jut eszükbe. Nem néztem utána, de meggyőződésem, hogy nem volt didaktikai elvárás ennek a hagyománynak a kialakítására az oroszok részéről. De ugye, aki nemzeti birka módján kezeli más nemzetek nyelvét, az az illető forrásnyelvi nemzetre jellemző kulturális hagyományokat is birkamód kezeli, azaz gondolkodás nélkül vesz át mindent.
13.
A kommunikációs kultúra része az írásbeliség kultúrája is – ennek a kora gyermekkori megrontásában azt hiszem igencsak élen járunk. Hogy nevesítsem – a zsinórírásról van szó. Az egy dolog, hogy anatómiailag mennyire bonyolult a kisiskolások íróeszköz kezelése, de mindezt még tetézzük azzal, hogy 3+3mm-es rajzolt betűkkel kezdjük el az írásoktatásukat! És tesszük ezt mindenféle, anatómiai rávezető didaktika nélkül, plusz egy teljesen kényelmetlen pozícióból. Nyugaton már réges-régen rájöttek, hogy a kézírást minél hamarabb megtaníthatják egyszerű geometriai elemek összekapcsolásával (kör, félkör, egyenes), és kezdetben sokkal nagyobb méretű betűkkel, és fokozatosan csökkentve a méretet. De nem, mi kb egy évszázada (vagy több is) ragaszkodunk a zsinóríráshoz, holott tudtommal már elég régóta ismeretes ennek az írásképnek a didaktikai károkozása. Nem is csoda, ha egyes gyerekek feladják és írásképtelenség, diszgráfia, stb. alakul ki náluk, vagy legalábbis egy életre torzult lesz az írásképük, így elvágva magukat a kézírás minden pszichikai előnyétől és hatásától.
14.
Kevés olyan nemzet lehet, mely „nyelvőr” és „nyelvművelő” minősítés mögé bújva előszeretettel menne akár ölre is egy-egy helyesírási vagy szóhasználati, vagy egyéb nyelvtan használati témában. Sőt – a magyarok vérében ez olyannyira benne van, hogy egyébként neves szakemberek adták a nevüket, és a munkájukat a nyelvművelés zászlaját lengetve, szinte a honfitársaik nekik nem tetsző nyelvhasználati módja ellen valóságos háborút hirdetve. Annakidején Bárczi Géza (Nyelvművelésünk című könyvében) kifejezetten militarista szóhasználattal, a nácik fajüldöző retorikájában írta le, hogyan építené fel a haza nyelvművelőség frontjait.
15.
Aztán ott van a „Sírva vigad a magyar.” … Ehhez nincs is bővebb kommentárom.
16.
De ha már vigadás … Az rendben van, hogy egy koncerten fülsiketítő a zene. De hogy egy átlagos szórakozóhelyen is? Gyakorlatilag én még nem nagyon voltam olyan vendéglátóhelyen, ahol a zeneszolgáltatás megállt volna azon a hangerőn, ami mellett még társalogni lehet. Szinte mindenhol csak úgy tud az ember kommunikálni, ha ordít, vagy ha közvetlenül a másik fülébe beszél. Ilyen körülmények között szó se lehet kommunikációról.
***
Brain Storming, 2020. szeptember 1.
2018.04.24. 21:28
Nyelvi kreativitás 5-ös! - A tanár, aki ezt nem érti, az nem tanár ...
